„Ha Cohen univerzumában nem számítana blaszfémiának a tisztelet szó, akkor akár egyfajta tisztelgésként is tekinthetnénk a Charlie Chaplin által 1940-ben rendezett, Adolf Hitlert kifigurázó filmre tett utalásokat. A címadástól kezdve az együgyű alteregón, a szerelmi szálon és a házak felett hülyéskedésen keresztül a nyitó és záró beszédig bezárólag. De túl azon, hogy Cohen esetében a szimpátia és a tisztelet is maximum a kínzóhatást fokozó eszköz, adódik a kérdés: és akkor mi van? Hát semmi sincs.
1940-ben, Chaplin korában még élhetett valamifajta naiv humanisztikus hit az eredendő emberi jóságban és annak győzelmében. Talán e hit átütő ereje miatt lehet az, hogy bár a Chaplin-filmet záró humanista szónoklat alapvetően didaktikus és dramaturgiailag inadekvát, mégis katartikus. Ezzel szemben mára, a Cohen által is hamuig rombolt illúziók, hitek és fogódzkodók híján, Aladeen tábornok záróbeszéde - a tartalmi kifordítottság és dramaturgiai megfelelőség ellenére - csak egy rossz posztmodern aktuálpolitikai stand-up geggé silányul. Komolynak hiteltelen, poénnak béna - vagy fordítva, de mindenképpen összhatás-romboló.
Cohen a mindent-ölő, gyilkos poénok mestere, nem a térítő-teremtő szavaké, de ezzel a beszéddel, nem várt módon, egy pillanatra mintha világnézeti vagy politikai állásfoglalás villant volna ki az alsónadrágjából. Ami nagy kár, mert nem áll jól neki.”