A lottóötös hihetőbb, mint a halál

„Önt mi tette képessé arra, hogy tíz évet dolgozzon hasonló területen, a Debreceni Egyetem klinikáján kórházlelkészként?

Lelkészként, a lelkészi irodában vagy gyülekezeti szituációkban a gyászolókkal találkozni egészen más, mint együtt lenni a halálra készülővel a kórházban, vagy a kezelések közt meglátogatni őt otthonában. Ez kifejezetten nehéz feladat, ugyanakkor a hivatásunk egyik kiváltsága is. Az a fajta komolyság van benne, ami a lelkipásztori szolgálat legnagyobb mélységét adja. Hiszen nemcsak az a feladat, hogy hitoktatóként az iskolában megállja a helyét, vagy jól hirdesse az Igét, hanem az életnek egy olyan intim területe ez, hogy számos olyan kérdést is feltesz a beteg, amit a saját házastársának, szüleinek, gyerekeinek sem tenne fel. Helye és ideje van, hogy ilyenkor a lelkipásztor elmondjon olyan dolgokat, amit rajta kívül senki nem fog elmondani a haldoklónak. (...)

Hogyan lehetséges, amit Ön is tapasztalt, hogy a hozzátartozók a csodára várnak, valami emberfeletti segítségben bíznak, miközben nem hisznek. Ez nem egy nagy ellentmondás?

Hogyha azt vesszük, hogy a mai kor embere jobban elhiszi, hogy hamarabb lesz telitalálata az ötöslottón, mint hogy pont ő lesz az a tizedik, aki meghal tüdőrákban vagy veserákban, miközben a statisztikák erre rácáfolnak, akkor ezen nincs mit csodálkozni. Annyira átitatódott a világ a kompakt megoldásokkal, hogy könnyebb elfogadni azt, hogy még ott is lehet valamit tenni, ahol már nem. Azt is elhiszik nagyon sokan, hogy még mennyi mindenre van időnk, miközben tudják, hogy az élet véges, de nem akarnak ezzel szembesülni.

Előadásában elhangzott, hogy a halált sokan virtuális valóságként élik. Televízióban, hírekben, számítógépes játékokban naponta találkoznak vele, miközben a valóságban dacolnak vele.

Ennek az ellentétnek a feloldásához tudatosságra van szükség. Nálunk vannak olyan falvak, ahol némi túlzással mindenki jár mindenki temetésére, akár rokon, akár nem. Sőt, van olyan is, aki már gyerekkorában eljár a nagymamájával a szertartásokra. Persze ez egy extrém példa, de amennyire ez nem lehet általános, annyira nem lehetne általánossá az sem, ahogy a mai kor embere ki akarja kerülni a halállal való szembesülést. Halott embert szinte alig látnak. Sok helyütt az a szokás, hogy addig nem fedik le a koporsót, amíg meg nem érkezik a lelkész. Így mindenki előtt ott van az elhunyt. Én mindig arra bátorítom a családokat, ahol kisebb gyerek van, hogy nyugodtan hozzák el a temetésre. Szembesüljön azzal, hogy bizony a koporsóban van a dédszülő, nagyszülő. Magyarázzák el neki, hogy beteg volt és öreg, és most ide rakjuk a földbe, hozunk neki koszorút, és majd később, hozunk neki virágot. Ezzel szemben a legtöbbször azt hiszik a szülők, hogyha nincs ott a gyerek a temetésen, akkor ezzel megoldották a problémát. Ehhez képest még nagyobbat kreálnak, mert a kicsi fél év múlva is azt fogja kérdezni: Mikor jön vissza a nagyi? Visszavárja, mert nem kísérhette el az utolsó útjára. Ezt mindössze annyival el lehetne kerülni, ha ott lehetne a temetésen. Ha hangos is a gyermek, akkor is legyen inkább ott, amikor utolsó útjára kísérik a szerettüket.”