Ott fenn a hegyen

„Tetszik, nem tetszik, a rendszerváltás utáni csíksomlyói atmoszférához hozzátartoznak a sámándobbal érkező, a Földanyát imádó és totemállatokkal kommunikáló táltosok, a mélymagyar érzelmű, hacsakegynapraisdevisszafoglaljukerdélyt mentalitású anyaországi álmodozók, az ettől balra álló, meggyőződéses jobboldali, egységes nemzettestben – aki innen kiírja magát, az hazaáruló - gondolkodó Fidesz-szavazók, a kettős állampolgárságról szóló népszavazáson nemmel szavazó bűnbocsánatért esedezők. Vannak újonnan érkezők, akiket jó eséllyel az előző kategóriák egyikének képviselőjeként láthatjuk viszont a következő évben, vannak romániai magyarok, akik közül szintén sokan válogatott szitkokat szórnak a nemzetidegen elemre, átkozzák a románt, a zsidót – holott élő izraelitát legfennebb televízióban láttak - és a kommunista, liberális, tápos magyart. És vannak a vallásos, hitbeli élményt, áhítatot, transzcendenciát keresők, akik vajmi keveset vesznek észre, vagy vajmi keveset akarnak észrevenni a körülöttük zajló valóságból. 

Ebben a zűrzavarban is jól érezheti magát az ember, sőt, kiváló terep a búcsús tömeg egy résztvevő megfigyelői szándékkal is jelen lévő magamfajta kíváncsi atyafi számára, amennyiben úgy képes semlegesíteni magát a környezetétől, hogy ugyanabban az időben együtt lélegzik vele. Azonban minden alkalommal felteszem magamnak a kérdést, részvételemmel legitimálom-e mindazon eszméket, amelyek teljesen ellentmondanak Csíksomlyó szellemiségének, és eltekintek attól, hogy nem minden egyes zarándok akarja, vagy képes megérteni Csíksomlyó üzenetét, amelyet Dr. Tempfli Imre, az idei búcsú szónoka beszédében úgy fogalmazott meg, hogy Isten minden egyes embert, függetlenül nyelvétől, nemzetiségétől, bőre színétől, társadalmi rangjától, erkölcsi milyenségétől nagyon szeret és boldoggá akar tenni. 

A kérdésre minden évben ugyanaz a válaszom: keresem a hagyományos, zsidó-keresztény kultúrán alapuló értékrend és a transzcendens gyökereit elvesztett, új mítoszokat teremtő fogyasztói társadalom közötti átjárókat, már, ha léteznek ilyenek. Ez utóbbiból ugyanis teljes mértékben kihalt az önkorlátozás, az aszkézis mindennemű formája, felületes és hiányzik belőle az individuum önreflexiója. A csíksomlyói búcsúra egyebek mellett egy letűnt és egy ereje teljében lévő értékrend határmezsgyéjeként tekintek, ahol a mindennapi teendők felszíne alatt végre idő jut a tudatos vívódásra. Innen szemlélve pedig nagyon messze van minden, ami az erdélyi, romániai, kárpát-medencei rögvalósághoz köt.”