Julie Delpy úgy megy el a konvencionálisabb, vagy ha tetszik, végeredményben élvezhetőbb filmkészítés irányába, hogy közben nem adja fel önmagát.
„A 2 nap New Yorkban minden szereplőjének van valami kisebb-nagyobb kattanása, az afroamerikai férj például úgy beszélget a dolgozószobájában felállított életnagyságú Obama-szoborral, mint más a templomban a feszület Jézus-figurájával. Fotóművész neje (akit most is a rendező játszik) nyilvános performansz keretében adja el a lelkét, szerződéssel hitelesítve, miután azt hazudta szomszédjának egy egyszerű perpatvar elsimítása érdekében, hogy végső stádiumban tartó agytumora van. A francia apuka több kiló kolbászt és sajtot próbál a testére ragasztva átcsempészni Amerikába, a húg kissé nimfomán, barátja pedig a kisgyerekek előtt intézi marihuána-ügyleteit a dílerrel – és így tovább.
Julie Delpy esetében mindig az a kérdés, hogy a fent vázoltakhoz hasonló karakterek felsorakoztatásán és szórakoztatóan életközeli helyzetekbe hozásán kívül történik-e bármi egyéb – a 2 nap New Yorkbannal szinte egyszerre bemutatott Francia hétvégében például ezen felül az ég adta világon semmi más nem volt fellelhető. Ezúttal viszont megteszi azt is, amit a párizsi előzményfilmben megtett – tudniillik kifejti nem túl meglepő, de nem is túl szirupos, kedves nézeteit a szerelemről –, de úgy, hogy közben még egy (majdnem) klasszikus értelemben vett sztorit is összerak: olyat, aminek (szinte) van eleje, közepe és vége is. Ahogy azt már a Delpynél kevésbé öntörvényű, a filmkészítésben úgyszólván profibb pályatársaknál lenni szokott, a korábbi eseményeknek a film végére jelentőségük lesz (még az ál-agytumornak is), a szereplők bejárnak egy lélektani utat, a végén meg kijön mindebből egy kerek egész.
Ráadásul Julie Delpy úgy megy el a konvencionálisabb, vagy ha tetszik, végeredményben élvezhetőbb filmkészítés irányába, hogy közben nem adja fel önmagát: megmarad minden, ami miatt szerethetőek voltak a korábbi filmjei – a bájos idióták, az abszurd gegek, az arcpirító szókimondások és a meghökkentő ötletek. És közben mégiscsak egy úgynevezett filmet látunk – kell ennél több?”
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
Egy felhasználó azt írta, „most már tényleg valakinek át kéne nézni miket posztol, mert ez a szavahihetősége kárára megy”.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
Az Emilia Pérez című francia bűnügyi musical ezzel együtt tíz jelölést zsebelt be.
Azt mondják, hajótöröttként túlélni a lakatlan szigeten szinte már lehetetlen, de minimum embert próbáló feladat. Mi azonban szeretünk veszélyesen élni, ezért kipróbáltuk.
Példátlan segítséget nyújt a fiataloknak a megfizethető lakhatáshoz a kormány.
