„Kolontáron hatalmas döbbenet fogad bennünket: a templom vonalától a patak felé semmi sem maradt meg, hasonlóképpen eltűntek a patakon túli utcák is - leszámítva egy gazdasági épületet, amely most mementóként emlékezteti az erre járókat az emberi hanyagság és kapzsiság szörnyű következményeire. Ehhez csatlakozik a kolontáriak és az Ökumenikus Segélyszervezet által kialakított környezetvédelmi tanösvény, amely már így, félkész állapotában is nagyon mély tartalmú üzeneteket képes átadni.
A teljesen élettelen Torna-patak vize még másfél évvel a tragédia után is vörös színű. Innen, a hídról már látni az egykori zagytározót is - amit eddig egy erdő takart, valószínűleg a vörösiszap áradata a fákat is letarolta.
Különösen az értheti meg, mi is történt Kolontáron, aki már járt ott - a katasztrófa előtt. Én is ezekhez a szerencsésekhez tartozom, amikor a szörnyű tragédia előtt néhány nappal eltöltöttünk ott három napot az éppen érettségiző osztályom utolsó kirándulásán. Eleinte nem is értettük, miért éppen egy ilyen kicsi, ismeretlen faluba megyünk, amikor utoljára kirándulunk együtt - ma azt gondoljuk mindnyájan, talán a Gondviselés akarta így. Mindenesetre nagy szerencsénk volt abban is, hogy a tragédia megvárta, míg hazamegyünk.”