A tűzoltás nem vezet sehova

„Milyen operaházat képzelt el, milyen alapon kérték föl?

Van egy levelem Ioan Holendertől, a bécsi operaház volt intendánsától, akivel öt éven át dolgoztunk együtt. Ebben arról ír, hogy abban az esetben vállalja a budapesti operatársulat művészeti vezetését, ha engem bíznak meg a főigazgatói feladatokkal. Bécsben fordított felállásban dolgoztunk, Holender vállalását nagy elismerésnek tartom. Az adminisztrációt egyszerűsítettük, és, ami fontosabb, ellenőriztük volna. Szerettünk volna - ahogy ez Európában rutin - előre gondolkodni, igaz, ehhez a tárcának több évre előre legalább valamiféle támogatási minimumot garantálnia kellett volna. Időben kell szerződéseket kötni, nem előadás teljesítés után. A tűzoltás nem vezet sehova, és ilyenkor könnyen kiszaladnak a dolgok az ember ellenőrzése alól. Bécsben egyesítettem a Staats- és a Volksoper balettegyüttesét és adminisztrációját. Az utódom egy-két kivétel nélkül ugyanazokkal a szólistákkal és hivatalnokokkal dolgozik, akiket alkalmaztam. Furcsálltam, hogy végül erre nem voltak »vevők« Magyarországon. Ahol vizsgáztam, kitűnő minősítést szereztem, versenyeket nyertem, Londontól Münchenen át New Yorkig sikerrel szerepeltem, az országnak dicsőséget hoztam. Kossuth-díjjal ismertek el. Különös, de azóta sem került sor arra, hogy bárki elmagyarázta vagy felvilágosított volna arról, hogy mi okból vonták vissza a felkérésemet.

Nem tudom, vajon nem kell-e inkább örülnie, hogy így alakult... Mit szólt volna, ha elvesznek magától egymilliárd forintot?

Ha valakit egy ilyen posztra kineveznek, és az állam fizeti, akkor az a dolga, hogy a legjobb tudása szerint védje a rábízott intézményt. Minden működésben van egy tól-ig, ami még és már nem tolerálható. Ha a totális tönkremenetel veszélye fenyeget, az összes vészharangot meg kell kongatni, az intézmény védelmére kelni, és adott esetben fel kell állni. Kellemetlen vezetőnek lenni. Bécsben egy grémiumnak feleltem a társulat működéséért. Azt mondták, nem állunk meg a saját lábunkon. Biztos voltam benne, hogy képes vagyok megcsinálni. Felajánlottam, ha nem tudom behozni a megállapított bevételt, a hiányt vonják le a következő évi költségvetésünkből, ám ha többlet lesz, hadd tartsam meg. Az első évben 300 ezer, a másodikban 450 ezer, majd több mint egymillió eurós pluszt hoztunk, Az ötödik évad végén úgy hagytam ott az együttest, hogy már könyvet nyomattam, hogy elköltsük a pénzünket, és így is 600 ezer euró hagytam a kasszában az utódomnak.

A tánc világnapjára írt üzenetében egyebek között azt hangsúlyozta: »Napjainkban, amikor egy nemzet gazdasági térhódítása, vagy esetleg egy ország pozitív nemzetközi megítéltetése a cél, a gazdasági nagyhatalmaknál már bevett szokás, hogy először a kultúrájukkal próbálják országukat a legjobb színben feltüntetni, így tárni szélesebbre azt a kaput, melyen keresztül majd iparuk, kereskedelmük és ne adj Isten politikájuk is kényelmesebben át tud sétálni.«

Számomra nagyon szomorú, hogy a kultúrára egyre kevesebb pénz jut Magyarországon. Pedig a gazdaságban és a sportban egyelőre nem vagyunk versenyképesek, csak a kultúrában, azon belül is azokban a műfajokban, amelyekhez - a tánchoz és a zenéhez, képzőművészethez - nincs szükség nyelvi ismeretekre. Világtapasztalat, ha egy gazdasági hatalom valamely területre be akar hatolni, a kultúráját küldi előőrsnek, lásd a Goethe Intézetek vagy a British Councilok hálózatát. A kulturális intézményeket rendkívül gyorsan lehet tönkretenni, de csak roppant hosszú munkával lehetett föl- vagy újjáépíteni. Európa egyik gyöngyszeme a Magyar Állami Operaház, rendes költségvetést juttatni a háznak csekély befektetés az államháztartáson belül ahhoz az imázst szépítő haszonhoz képest, amelyet hazánknak egy jól működő operaház hozhat.”