Olaszország 3-0 Ukrajna

Pontos dátumára sajnos nem emlékszem, de legalább 8 éves korom óta szurkolok az olasz labdarúgó-válogatottnak. Bámultam a zöld pálya két színét, nem értettem az egészet, csupán azt tudtam és láttam, hogy ez valami faszán komoly dolog, majd észrevétlenül berántott a kék örvény. Azon kaptam magam, hogy kedvelem, sajnálom, enyéimnek érzem a kékeket. Ez érzelem, a racionális számok halmazában értelmezhetetlen. Nem is akarom megmagyarázni, minek. Aki megérezni nem képes, hogy milyen lelkileg kötődni, azzal megértetni se lehet.

A Squadra Azzurrán keresztül mint nevet Alessandro Del Pierót érhettem el először. Minden nagy nemzethez egy darab fő futballszimbólum kapcsolódott, Del Piero az olaszé volt, és miért ne lenne máig az amellett, hogy természetesen akadnak trónörökösök. A patinás csapatok örök küzdelme aztán elém emelt egy ifjú titánt, egy „Totti” nevezetű vagány srácot, aki akkoriban új reményként tündökölt. Persze magasabb, mint Del Piero, ennek ellenére abbéli minőségében őriztem elmémben őt, mint a hatalmas és erős Qui-Gon Jinnt váltó tapasztalatlan, ám annál talpraesettebb Obi-Wan Kenobit. Egy Del Piero nyomdokain igyekvő, farkastekintetű fiúcska, akinek családját, az AS Romát is kiemelkedően menőnek találtam. Muszáj-e fejtegetnem, mekkora hatást gyakorolt a jelenség éppen kamaszodó énemre.

Nem tudom, hogy lesz-e még ember, aki iránt olyan szeretetet érzek, mint a tőlem mintegy 1500 kilométerre hódító Francesco Totti felé. Több ő barátnál, testvérnél és példaképnél, hiszen számomra nem egy-egy személy sorsa függ rajta, hanem a világé. Az olasz válogatott, a Roma és az ő pályára lépése lelkem projekciója, mellyel világom jobbá válásáért harcolok.

Életem legnagyobb öröme Olaszország 2006-os VB-győzelme volt. Legnagyobb bánata pedig 2000-es EB-veresége.

Zsebben volt az arany, a döntőben 1-0-ra vezetett Olaszország, Del Piero újabbnál újabb helyzetekbe került. Az olasz védelem ismeretében az ellendrukkerek kezdték elfogadni az olasz diadalt. Tisztára, mint az 1809-et követő pár év közhangulata. Jé, és akkor is egy olasz uralkodott Európán. Elbízta magát. A franciák egyenlítettek az utolsó utáni pillanatban (nem is szabadott volna odáig hosszabbítani), és kapusunk, a káprázatos Toldo, aki a hollandokkal szemben azt bizonyította, hogy könnyebb tizenegyest hárítani, mint berúgni, vérzett. Már én éreztem a tragédia közeledtét – Toldo vére volt az ómen. Próbáltam bízni, azonban hiába: hamarosan érkezett a végső csapás, amelyet a franciák aranygólnak hívtak, én aranylövésnek.

Nagyanyám, aki mindig totál átvette az én hangulatomat, látván, hogy mennyire megrendített kedvenceim kudarca, szintén elszomorodott. Megtörten kászálódtam ki a fotelből, és a mellkasomon egy szívnyi üreggel feküdtem az ágyba. A kora reggel amúgy is pokoljárás az utálatos kötelezettségbe, Olaszország valószínűtlen ezüstérmével a hátamon mintha a kálváriára vánszorogtam volna. Semmi, soha semmi nem fájt ennél jobban.

A sebtapaszt távollétemben ragasztotta rám a Blue Team. Róma Hercege értékesítette a továbbjutást érő büntetőt a nyolcaddöntőben. Úgy alakult, hogy a 2006-os VB döntőjét nem láthattuk, ugyanis elszámítottuk magunkat, azt hittük, hogy nyaralásunk alkalmával képernyőközelbe kerülünk. (Manapság net nélkül se megyek sehová.) Noha rühellem a horgászatot, horgásztunk a tóban, aközben SMS-ben jött a hír – minden konkrétumot mellőzve –, hogy Zidane rossz fát tett a tűzre. Mindenesetre elégedetten konstatáltam, mivel ebből értelemszerűen következett az olaszok előnye. Amit végül nem használtak ki, viszont a tizenegyeseket ezúttal hibátlanul lőtték, ezáltal nem kétséges a pontozásos győzelem esztétikai érdeme se.

*

2012. Újabb páros esztendő, újabb páratlan feladat. Csakhogy a bürokraták gondoskodnak az illúzió rombolásáról.

Az is egy istenverte őrült, aki szerint a VB-t jó ötlet Dél-Afrikába vinni. A hadművelet a várakozásnak megfelelő sötét komédiába fordult, a vuvuzelás törzsi villongás tömegek szórakozását baszta el, a gólarány helyett a hangerő lett a téma. Az idei, 2012-es EB egyik helyszíne Ukrajna lenne. Szó sincs helycseréről (előbb van a szent EB elhalasztásáról!!!), tehát a néző abban a tudatban fog koncentrálni a cselre, hogy néhány méterre tőle egy gerincsérves asszonyt gyepálnak a dutyiban. A néző annak az ukrán hatalomnak a szekerét tolja, amelyik momentán egy családos, csinos nőt foszt meg fiatalságától, feltehetőleg ártatlanul.

Akármekkora mérkőzések lesznek, akár legyőzi Franciaország Olaszországot, akár nem, adminisztratív árnyék vetül az ünnepélyre. A napilapok számára testhezállóbb is a nemzetközi válság a nemzetközi tornánál, töketlen német politikusok elhatárolódgatására kell bólogatni a két félidő között. Mert ezektől ennyire futja, nem ám lerohannák Ukrajnát, és kimentenék onnan Julija Timosenkót, az EB-t meg transzportálnák Ausztriába. Mások meg kifizetődőnek tartják afrikai háborús övezetbe meg félfasiszta szláv rezsimbe költöztetni a valakinek a világot jelentő sporteseményt.

Így lehet elkúrni a világ dicsőségét. Az EB Ukrajnába rendezésével.