„S jött a rendszerváltás pillanata, amelyről azt hittük – Istenem! Bolondok! –, mindenkinek egyformán fontos, s hogy mindenki erre várt.
Nem volt úgy.
Ezért lett oda akkor ismét a kiegyezés lehetősége.
És eltelt húsz év, és sebek borítják a lelkeket.
Ráadásul most körbepillantva úgy tűnik, már semmi sincsen, amiben a szekértáborok meg tudnának állapodni.
A tetejébe pedig berúgta az ajtót az utánunk jövő generáció, amelynek dühe jórészt érthető – ám inkvizítori lelkülete, kérlelhetetlensége, s leginkább gyűlöletéből fakadó ostobasága szinte felfoghatatlan.
S akkor azt mondja az Elnök Úr, ideje a kiegyezésnek.
Bizony, nagyon ideje.
Már csak azt kellene tudni, van-e legkisebb közös többszörös.
Ha fogcsikorgatva is, de akarom hinni, hogy van. Talán ez a legutolsó illúzióm.
S ha nincsen? Akkor majd meglátjuk. Igaza akkor is az Elnök Úrnak van. Kérdés, ezzel az igazsággal felülírható-e mindaz, amit hurcolunk magunkban. Talán…”