VV: Ha az egyes javaslatok kapkodva is születtek, ettől még követhetnének valamifajta egységes gazdaságpolitikai stratégiát, nem? Látsz ilyesmit, vagy egyszerűen a »mindegy, csak pénz jöjjön belőle« logikájában gondolkozik a kormány?
BR: A logika két oszlopa az, hogy az államadósságot le akarják vinni és ezt a költségvetési egyenlegen keresztül csinálják, a másik pedig az egykulcsos, 16 százalékos szja-hoz való görcsös ragaszkodás. Mivel sok pénz esett ki utóbbival a költségvetésből, a növekedés pedig az istennek sem akar a kormány kedvében járni, muszáj újabb és újabb kiigazítást végrehajtaniuk. Ha gyorsan kell pénz, inkább adóemeléssel operálnak, a már meglevő adóknál csak az adóalanyok személyét változtatva. De azért az államháztartás kiadási oldalán láthatunk olyan átalakításokat, amelyeket a józan közgazdászok évek óta hiányolnak. A rokkantnyugdíjrendszerhez nem ész nélkül nyúlnak hozzá, a munkaerőpiacon a közmunkarendszer nem telitalálat ugyan, de a részmunkaidő preferálása, a rugalmasabb munkaerőpiac vagy a munkanélküli ellátás ahhoz való kötése, hogy valamit tegyen érte a bajba jutott, ezekkel egyet lehet érteni. Ahogyan a tömegközlekedésnél is a kedvezmények megritkítása, kevesebb vonatpár vagy egy ésszerű dugódíj elfogadható. Nem azt mondom, hogy ezeken a területeken minden úgy lesz jó, ahogy kinéz, de a jelenlegi állapotok fenntartásánál jobb az, ami kikerekedni látszik.”