Áder, a katona

„Most sem fogja zavarni semmi, s ebből a szempontból ugyanolyan, mint az az ember, aki most épp a Sándor-palotába küldi őt szolgálatra. A jó katona oda megy, ahová ura és parancsolója küldi, s ha most épp az jut sorául, hogy Brüsszelt kell fölcserélnie a budai Várral, hát akkor fölcseréli a budai Várral, mit neki. És hogy történetesen Magyarország legfőbb közjogi méltósága lesz? Ha Isten így akarta...

Nem zavarja majd semmi. Nem, hogy egy olyan köztársasági elnöki tisztséget tölt majd be, amelynek ma már nincs súlya, méghozzá azért nincs, mert Orbán Viktor most ezt így akarta, és mindaddig nem is lesz, amíg Orbán Viktor azt nem akarja, hogy ismét legyen – nyilvánvalóan csak egy olyan forgatókönyv esetén, amelyre most még legfélelmetesebb álmaikban mernek csak gondolni: ha újra elbuknának. Ádernek ebben van gyakorlata: ahogy a 2002-es vereség után is ő tartotta egyben a pártot, amíg Orbán hónapokra eltűnt, úgy most azt az államot kellene egyben tartania, immáron elnökként, amelyet főnöke kialakított – épp azon erőkkel szemben, amelyek esetleges győzelmüket épp annak köszönhetik, hogy az orbáni világ megváltoztatására szegődtek. Jó katona lesz. Az utolsó leheletéig küzdeni fog.

Áder Jánosnak ugyanis nincs saját sztorija, nincs önálló története. Talán lehetett volna – ha egyetlenegyszer is nemet mond. Ha nemet mondott volna arra, hogy ő írja – vagy az ő nyakába varrják, ki tudja? – az igazságszolgáltatási törvényt, amelyet Brüsszel épp most szed ízenként szét, vagy azt a választójogi törvényt, amely egyetlen gondolatra épül, mégpedig arra, hogy a Fideszt sose lehessen leváltani. De nem: ő aztán tényleg nem mond nemet. Teszi, mit dolgául szabtak.”