Fáj, amikor lőnek

„A mindennapi megaláztatásokat ugyan jól mutatja be a film, cserébe gyakorlatilag nincs benne egyetlen szimpatikus magyar (avagy nemcigány) szereplő sem. Illetve egy igen, a közmunkások főnöke, aki ruhákat ajándékoz a családanyának (Toldi Katalin), de olyat talán még senki sem látott, hogy egy közmunkáscsapat főnöke megpuszilja dolgozóját. Lehet, hogy ez kis részletekbe való belekötésnek tűnik, de más pillanataiban épp az ilyen részletek miatt működik a film.

Nem látjuk azt, hogy a Fliegauf által krízisövezeteknek hívott helyek valójában ennél sokszínűbbek, hogy a szemét és a reménytelenség mellett sokszor van emberség és szépség is, a társadalmi frontvonalak pedig nem ilyen mereven húzódnak meg, a közösségek együttélése ennél lényegesen sokszínűbb. Elég megint csak visszautalni a valóságra – a gyilkosságsorozat elsőrendű vádlottja dobos volt, évekig zenélt együtt cigányokkal.

Az, hogy hatásos a film és megérinti a nézőt, nem kétséges. Mire eldördülnek a lövések, sikerül elérni, hogy azoknak súlyuk legyen, hogy tényleg fájjon az éles hang. Hamis illúzió lenne azonban azt gondolni, közben közelebb jutottunk a háttérhez, és jobban megértettük a helyzetet.”