Fliegauf, aki az egyik legerősebb szerzői világgal rendelkező magyar rendező, utóbbi két filmjével látványosan piacra kezdett el dolgozni.
„A dokumentarista közelítésmód itt a film mélyén dolgozó mesei logika elfedésére szolgál. Ebben a tragikus mesében a három, annyira jó, amennyire szegény főhős elindul a nagyvilágba, csatangol a rejtelmes erdőben, hol segítőkkel, hol akadályozókkal találkozik, hogy a végén küzdelmei ellenére tragikusan elbukjon – ám a legkisebb furfangossága okán mégis megmenekül. Ez az olvasat ugyan túlzó, de közel sem indokolatlan, és ennek a leegyszerűsítő és idealizáló mesei látásmódnak köszönheti a film leggyengébb pillanatait: nehezen értelmezhető például az a jelenet, ahol két lány virágkoszorút fon egy tó melletti tisztáson, de még nagyobb probléma, hogy az összes szereplő egydimenziós, a főszereplők pedig olyan látványosan jók, amennyire az őket körülvevő közeg rossz, illetve nehezen élhető. Mintha a film világában az áldozat és a bűntelen jóság kéz a kézben járnának, azt a kétes következtetést sugallva ezzel, hogy a történet tragédiáját az adja, hogy jó emberek estek áldozatul a gyilkosságnak.
Fliegauf, aki az egyik legerősebb szerzői világgal rendelkező magyar rendező, utóbbi két filmjével látványosan piacra kezdett el dolgozni: a Wombbal az európai fesztiválpiacra, a Csak a széllel a fontos társadalmi kérdéseket feszegető filmek piacára. Ennek érdekében a Rengetegben, a Dealerben és a Tejútban markánsan megfogalmazott egyéni stílusát, kísérletezőkedvét és pszichológiai-spirituális ihletettségű témavilágát, a jellegzetesen novellaszerű epizódokból felépített szerkesztésmódot, mindazt, amiben igazán jó, próbálja összeegyeztetni az európai művészfilm hagyományosabb narratíváival és formanyelvével, elsősorban a feszesebb cselekményszövéssel, a reális karakterábrázolással és dialógokkal. Ebben egyelőre csak részeredményeket tud felmutatni.”