„A hitelezési piacokon a nyugdíjpénztárak nem kispályás játékosok. Nem csoda hát, hogy ha milliárdos nagyságrendű a közpénzek egyre kevésbé kezelhető hiánya, akkor politikus uraimék nagyon, de nagyon nagy csábítást éreznek, hogy ezeket az összegeket a kezelésükben tudják.
S így jutunk el oda, miért olyan ellenséges néhány kormányzat a magánnyugdíjpénztárakkal szemben. Az egyik - a budapesti - olyannyira, hogy háromezer milliárd forintot egyszerűen elvett (most hagyjuk a marketingkampányt, amelyben ezt a nyugdíjak megmentésének nevezték, mese habbal, még akkor is, ha a véletlenek folytán negyven év múlva lesz miből nyugdíjat fizetni). A pozsonyi kormányzat - legalábbis regnáló kormányfőnk egykori és mostani pontifikátuma idején - pedig azzal a témával játszik a politikai propaganda színpadán, hogy a magánpénztári betétek »veszélyben vannak«. (...)
A magánnyugdíjpénztár nem bibliai intézmény és nem örök, mint ahogy a Szovjetunió sem volt az, de az állam akkor viselkedik tisztességesen, ha a lakosok pénzét békén hagyja. Nagy a csábítás, de annak ellenállni és inkább a kormányzati szektor kiadásait korlátozni erkölcsösebb és hosszú távon kifizetődőbb. Mint ahogy a független és gondolkodó állampolgárok léte sem kényelmes, de kifizetődőbb, mint az államtól megoldásokat váró tömegeké. A nyugdíjpénztár diszkrét bája.”