„Mennyire értékeled sikerként a magyar válogatott utóbbi időszakát?
Minden tiszteletem Egervári Sanyié és a fiúké, látom, hogy jó úton vagyunk, de nekem az a siker, ha kijutunk egy világversenyre. Én még láttam a 86-os csapatunkat, utána pedig végighallgattam a fogadkozásokat selejtezőről selejtezőre. Annyiszor hallottam már, hogy éppen csak lemaradtunk, de majd legközelebb, hogy kicsit immunis lettem az ilyen hurráhangulatra. (...)
Szerinted mennyi idő, míg a magyar futball újra sikeres lehet nemzetközi szinten?
Van egy optimistább verzió, hogy tíz év, meg egy pesszimistább, miszerint tizenöt-húsz. Én azt gondolom, hogy minden egyes elveszített év duplán vagy triplán számít, tekintettel arra, hogy nyugaton milyen őrületesen profi módon van felépítve a futball – infrastruktúra, körítés, edzésmódszerek, orvosi háttér, médiakampány –, és dübörög. Ezért szerintem évente nem csak egyetlen egy évet veszítünk, miközben próbálunk ehhez csatlakozni. És hát a háttér. Nem lehet rövidpasszos focit játszani egy olyan stadionban, olyan gyepen, ahonnan a göröngyök miatt pattog a labda. Én nem hiszek abban, hogy stadionokat kell építeni, és az majd meghozza a futballt, valószínűleg inkább sok mindent kellene egyszerre csinálni.
Külföldi szakember szerinted segíthet? Eddig nem jött be.
Az emberi, morális, szakmai körülmények miatt szerintem egyelőre hiába jön ide bárki. Ha egy José Mourinho ülne le mondjuk a Fradi vagy a válogatott kispadjára, ő sem tudna mit csinálni. A megoldást abban látom inkább, hogy nemzetközi szinten kéne áldozni, mondjuk egy BL-főtáblás csapatra. Arra felfigyelne Európa. Egyelőre, ahogy én látom, mindenki menekül külföldre már tizenévesen, mert nem bízik abban, hogy az itthoni miliőben töretlenül fejlődhet. És lehet benne valami, mert ők sajnos belülről ismerik ezt a világot. És ha ez a tendencia nem fordul meg, és a kicsit tehetségesebb magyar focisták inkább az olasz negyedosztályt választják az NB I helyett, akkor a pesszimistább forgatókönyv fog megvalósulni.”