A Csatahajó határozottan olyan film, melyhez csak a Transformers vagy a G.I. Joe – A kobra árnyéka fogható. És ez a kijelentés most csak részben ironikus.
„A Csatahajó toborzó- vagy propagandafilmnek is simán beillene: gyere, szolgálj a haditengerészetnél, mert itt nem avultak még el az olyan eszmék, mint a bajtársiasság, a hazafiság, ráadásul szuper jól nézünk ki a fehér egyenruhánkban, és mind hősük vagyunk. A film ezen üzenete legalább annyira sikít a vászonról, mint a túlerőltetett politikai korrektsége: Pearl Harbor már a múltté, szeretjük Nagata kapitányt, az oroszokat és a kínaiakat, mi több az ageism vádja sem érheti Amerikát. A döntő, földönkívüliek ellen vívott ütközetet végül nem egy csúcstechnológiával felszerelt romboló, hanem egy elavult csatahajó, a hetven éve múzeumként üzemelő USS Missouri vívja meg, no meg annak a második világháborúban szolgált, veterán legénysége az ifjúsággal (Alex, Nagata, Raikes) megtámogatva, a folytonosságot szimbolizálandó.
A kissé szájbarágó és patetikus felhangok ellenére mégis azt kell mondjam, hogy a Csatahajó egyszeri és roppant bűnös, titkolandó szórakozásnak nem rossz. Legalábbis azoknak, akik szeretik a military fetisizmust, például a nagy kékségen a végtelen felé vonuló rombolók látványát, vagy az olyan behemót, ágyúkkal telepakolt anyahajókét, melyeken egy vadászbombázó is landolhat. Van abban valami báj, ha az AC/DC-től a Thunderstruck című szám dübörög, és mindenkinek jól oda lehet pörkölni. Bumm! Bumm!”
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
Egy felhasználó azt írta, „most már tényleg valakinek át kéne nézni miket posztol, mert ez a szavahihetősége kárára megy”.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
Az Emilia Pérez című francia bűnügyi musical ezzel együtt tíz jelölést zsebelt be.
A bukfenckirály megint nagyot alakított.
Nem ez David Lynch legjobb és legsikeresebb vállalkozása. Ettől függetlenül az 1984-es Dűne is megérdemli, hogy a születésnapján megemlékezzünk róla.
