És egyszercsak édesborivó lettem

„Nagyapámnak Erdőbényén mindig volt több hordó bora. Volt édes és száraz. Volt olyan év, hogy csak száraz, de leginkább félszáraz és édes borok voltak ezek. Az öreg természetesen nem volt borász, a területe se volt éppen a falu legjobbja a Görbében, de tisztességesen bánt a szőlővel, és halála után nagyanyám is szorgalmasan kiment hetente többször is kapálni, kötözni, metszeni. Szerettem azoknak a boroknak az illatát, mindig állt egy butellával a kisasztalon, ha elfogyott, mama lement a pincébe, és újratöltötte a butellát.

Aztán felnőtt fejjel egyszercsak azt vettem észre, hogy már megint Hegyalján vagyok, és kóstolok. A nászutunk egyik hete is így telet, kóstoltuk az akkor már létező új, nagy és komoly borászatok édes borait (is), és nagyon tetszettek. Szó szerint el voltam ájulva! Ilyet is lehet? Úristen! Az illat visszarepített húsz évet, de tudtam, hogy ez valami sokkal komolyabb, mint nagyanyám bora. Vettünk is pár palackkal édeset is, aztán Budapesten amikor úgy találtuk, hogy itt az alkalom, kibontottuk, és vártuk a csodát. És a csoda elmaradt, pedig a bor ugyanaz volt. Nem volt ott a pince, nem volt ott a szőlő, nem voltak ott a kövek, a nemespenész a falon, kint a Bodrog illata, a táj... (...)

De amikor kiderült számomra, hogy az édes bor, bizony tökéletes a csípős kínai, indiai, thai ételek mellé is, sőt a libamáj és a kéksajt nem csak ósdi párosítás, hanem valóban tökéletes, azóta akár hétköznap is kibontunk egy-egy palack édeset. Persze nem egy hatputtonyos aszút, de egy késői szüretet, vagy egy mostanában mellőzött, de általam igencsak szeretett késői szüretet, szamorodnit igen. Tehát a tokaji édes bor tényleg csodálatos, nem csak kétszáz éve volt jogosultsága, amikor a cukor ritka kincs volt, hanem igenis ott a helye a poharunkban, csak merjünk főzni mellé!”