„Értek teljesen újszerű élmények az amatőr szereplők keresése során?
Csodálatos másfél év volt. Sötét konyhákban, beomlott pincékben, üres silókban, erdők mélyén, elhagyott esőverte dűlőutakon, leégett tarlókon jártunk. Beszélgettem öreg cigánnyal, aki a fél életét bányában dolgozva töltötte, tanyasi gádzsóval, akinek télen lyukat rágtak a pockok az arcába, tizennégy éves kitűnő tanuló cigánylánnyal, aki a nyolcadik hónapban volt. Ittam kifogástalan modorú tanárember kávéjából, akiből csak úgy párolgott a gonoszság és rasszizmus. Beszélgettem igazgatókkal, szociális munkásokkal, akik évtizedek óta elképesztően altruista módon dolgoznak a romákkal. Volt olyan, hogy fák már nem voltak a környéken, mert azt már eltüzelték, ezért pillepalackokkal fűtöttek a házban. A fekete, fojtogató füst szivárgott a kályhából. Viszont, ha nem fűtenek, akkor a gyerek megfagy reggelre az ágyában. Én hallottam, ahogy a dértől halkan recseg a takaró, amikor reggel felkelnek. Félreért, aki azt gondolja, hogy most romákról beszélek. Ebben a tizenakárhány tagú családban ketten voltak romák. Minél mélyebb a szegénység, annál inkább mindegy, hogy milyen színű a bőr. A középosztálynak abban a kamrájában, amiben mi élünk, ez persze nem látszik. Ezt a Skoda-Octavia-lakáshitel-wellness világot úgy építjük magunk köré, mint valami erődöt, védettek vagyunk, de ennek az az ára, hogy nem vesszük észre, mi folyik körülöttünk. Olyan súlyos szakadékok vannak ebben az országban szociális szempontból, hogy nagyon nehéz egy társadalomról beszélni. Olyan, mintha az országon belül lenne egy másik ország, ahol ez a három-négymillió ember indiai szintű nyomorban él.
Azt mondtad, hogy Sárkány Lajossal nem lehet interjút készíteni a közeg miatt, amelyben él. Megmagyaráznád, mire gondoltál?
Az iskolázatlan szegény emberek számára a kereskedelmi tévék a templomok, ahol a műsorfolyam olyan, mint egyfajta mise. Sokan mindent elhisznek, amit itt látnak, és lassan belevakulnak. Azt is megtapasztalják, amikor meghívják őket kibeszélő show-kba, akkor néha fizetnek a szereplésért. Jellemzően azt gondolják, hogy Lali pénzt kap az interjúért, és ebből konfliktusai lehetnek. Akkor ugye nem tudunk ott lenni mellette. Fontos megjegyezni, hogy ez nem függ össze az etnikumával, ha egy mélyszegénységben élő gádzsó gyerekről lenne szó, oda sem engednélek titeket. Én egyébként azt sem támogattam, hogy eljöjjenek velünk Berlinbe, mert aki látja, hogy ezek az emberek hol laknak, annak világos, hogy egy ekkora társadalmi ugrást nem lehet integrálni senkinek a személyiségébe. Ha én hazaérek egy ukrán cigánytelepről, akkor örülök, hogy hátradőlhetek a fotelemben, ez vajon fordítva is így lenne? A berlini luxusszállóból visszamenni az anyaotthonba vagy egy kohósalak házba? A producerek mégis megreszkírozták, hogy kijöjjenek velünk a szereplőink. Úgy érveltek, hogy nem foszthatjuk meg őket ettől az egyszeri és életre szóló élménytől. Igazuk lett: jól éreztük magunkat együtt. De a kisfiút most már inkább hagyjuk békén.
Amikor ennyire rossz egzisztenciális-társadalmi helyzetben levő szereplőkkel készít valaki filmet, mindig felmerül a művész felelőssége az alanyaiért. Te mit gondolsz erről?
Én az elején elhatároztam, hogy mint filmrendező veszek részt ebben a folyamatban, és nem mint szociális munkás. Utógondozás nincs, barátság van, ami talán többet ér. Szoktam Lajossal beszélgetni. Azt mondtam neki, hogy ne kábítószerezzen soha, tanuljon meg egy nyelvet, és mással ne foglalkozzon. Ezen persze úgy röhögött, mint ahogy bármelyik egészséges 12 éves tenné. Ismerjük, hogy ránk milyen hatással volt, amikor felnőttek ilyeneket mondtak nekünk. Én abban sem hiszek, hogy vigyünk a szegényeknek meleg ruhát, meg vegyünk nekik kenyeret, mert a filantrópia nagyon ártalmas. Nem lehet burzsuj módon kiválasztani egy szegény családot, és nekik segíteni, ennek semmi értelme nincs. Annak van értelme például, hogy az ember csinál egy nyári tábort, ahol művészeti oktatás zajlik. Mondjuk kamerákat ad a gyerekeknek. Bódis Kriszta tök jól csinálja ezt Hétesen. Mindenkinek más a reakciója a mélyszegénységben élők problémájára, nekem az, hogy megcsináltam ezt a filmet, mert reménykedtem benne, hogy elindul erről egy minőségi párbeszéd.”