„Értek teljesen újszerű élmények az amatőr szereplők keresése során?
Csodálatos másfél év volt. Sötét konyhákban, beomlott pincékben, üres silókban, erdők mélyén, elhagyott esőverte dűlőutakon, leégett tarlókon jártunk. Beszélgettem öreg cigánnyal, aki a fél életét bányában dolgozva töltötte, tanyasi gádzsóval, akinek télen lyukat rágtak a pockok az arcába, tizennégy éves kitűnő tanuló cigánylánnyal, aki a nyolcadik hónapban volt. Ittam kifogástalan modorú tanárember kávéjából, akiből csak úgy párolgott a gonoszság és rasszizmus. Beszélgettem igazgatókkal, szociális munkásokkal, akik évtizedek óta elképesztően altruista módon dolgoznak a romákkal. Volt olyan, hogy fák már nem voltak a környéken, mert azt már eltüzelték, ezért pillepalackokkal fűtöttek a házban. A fekete, fojtogató füst szivárgott a kályhából. Viszont, ha nem fűtenek, akkor a gyerek megfagy reggelre az ágyában. Én hallottam, ahogy a dértől halkan recseg a takaró, amikor reggel felkelnek. Félreért, aki azt gondolja, hogy most romákról beszélek. Ebben a tizenakárhány tagú családban ketten voltak romák. Minél mélyebb a szegénység, annál inkább mindegy, hogy milyen színű a bőr. A középosztálynak abban a kamrájában, amiben mi élünk, ez persze nem látszik. Ezt a Skoda-Octavia-lakáshitel-wellness világot úgy építjük magunk köré, mint valami erődöt, védettek vagyunk, de ennek az az ára, hogy nem vesszük észre, mi folyik körülöttünk. Olyan súlyos szakadékok vannak ebben az országban szociális szempontból, hogy nagyon nehéz egy társadalomról beszélni. Olyan, mintha az országon belül lenne egy másik ország, ahol ez a három-négymillió ember indiai szintű nyomorban él.
Azt mondtad, hogy Sárkány Lajossal nem lehet interjút készíteni a közeg miatt, amelyben él. Megmagyaráznád, mire gondoltál?