Mondatok az út végéről

„Különös magasság volt a haldokló Jézusé. A kereszten messzebbre láthatott, mint bárki azelőtt, a szegek magságából láthatott rá azokra, akik körülállták, a katonák, a gúnyolódók, a bámészkodók csoportjaira, de rálátott övéire is. Belátta onnan az egész világot, a világát, a kereszt magasságából. Ehhez a magassághoz hihetetlen mélység is társult, hiszen az, aki tiszta volt, hagyta magát, hogy a világ szennye beborítsa, az, aki tökéletes egységben volt az Atyával, megtapasztalja, milyen a tökéletes elhagyattatás. És nem az idézett mondatokat halljuk tőle. Ismerhetjük részeteit az ő utolsó szavainak, és valami teljesen mást mutatnak. NIncs ott a »bárcsak«, nem kellett visszatérnie, nem kellett javítania. Az a skicc, amit az ő élete kiadott, tökéletes volt, egy Isten képére és hasonlatosságára alkotott ember arcképe.

Nagypéntek van és ez nekünk, keresztényeknek, a győzelem napja. Az Isten emberré lett, megalázta magát, majd a végén hagyta, hogy megalázzák, eltéljék, kivégezzék - és meghalt, de magával vitte a halálba, vele zuhant az, ami a mi szégyenünk, a mi ítéletünk. Jézus magasságának és mélységének metszőpontja a kereszt, nekünk a kiindulópont, a lehetőség az életre. Ezt kaptuk tőle, ezt ünnepeljük ma. A megváltást, azt a szabadságot, hogy ne csak a halálközeli élmény határozzon meg, hanem legyen életközeli élményem is. Hogy a skicchez, amit rajzolunk, van egy minta is.”