A katasztrófa ígérete

„A jelenleg folyó republikánus előválasztáson a párt establishmentje által támogatott és a kormányzósága alatti Massachusetts-ben az ObamaCare-hez ötletet adó egészségügyi rendszert kiépítő Mitt Romney, az ultrakonzervatív üzenetek megfogalmazásán kívül semmi máshoz nem értő Rick Santorum, és az egykori jobboldali házelnök - majd a hol a két jelzálog-hitelező cég által foglalkoztatott, hol lobbistaként dolgozó - félszeg New Gingrich mellett a negyedik helyen álló Ron Paul texasi képviselőnek van egyedül hiteles és konzekvens programja. Amely tulajdonképpen egy katasztrófa forgatókönyve, afféle tisztító erejű mini-apokalipszis. Az idős, vagány veterán-politikus több mint negyed százada vallja purista libertárius elveit, amelyek jegyében 1988-ban szabadpiaci jelöltként indult az elnökségért, négy éve esélytelenként vágott bele a republikánus elnökjelölt-jelöltségbe, idén azonban már itt-ott meg tudta szorongatni pártbéli ellenfeleit. Akik leginkább attól tartanak, hogy annak ellenére - vagy éppen azért! - fog a Republikánus Párton belül egy sajátos irányzatot elindítani Ron Paul, hogy a Fehér Ház-béli pozíció elnyerésére nyilván nincs esélye.

Arról van szó, hogy az 1976-ban mindössze negyedmagával támogatott Ronald Reagan mellett kiálló életvédő szülész-nőgyógyász és háború-ellenes hazafias ex-pilóta egyfajta »katasztrófa koalíciót« hozhat létre, már ami a hivatalos republikánus és demokrata táborok viszonylatát illeti. Nem véletlen ugyanis, hogy egyfelől a hadsereg tagjainak többsége Pault támogatja, másfelől az ifjúság körében olyan népszerűségnek örvend a republikánus jelöltek közül, mint Obama országosan 2008-ban. Paul az egyetlen jobboldali jelölt, aki markáns programjával képes megszólítani az amerikai értékek mellett elkötelezett konzervatív szavazókat, a jobb- és baloldali libertáriusokat, és a jelenlegi kormányzatból kiábrándult demokratákat, sőt a függetlenek között is népszerű. Az egészségügyi reform ellen szerveződő adóellenes Tea Party és a nagyvállalatok, valamint a pénzügyi rendszer ellen lázadó baloldali Occupy Wall Street csoport bizonyos tagjai által is favorizált Ron Paul úgy populista, hogy valójában a legcsekélyebb mértékben sem az.

Javaslatai ugyanis a gazdasági válság hatásainak kitett, de annak orvoslásába belecsömörlött rétegekhez szólnak, amelyek legkevésbé az állam méretének további növelését, a jóléti kiadások szintjének emelését, az adó formájában történő elvonások folytatását szeretnék látni, hanem pontosan fordítva. Emiatt széles körökben népszerű az a kijelentése, amely szerint »az Alapító Atyák sohasem akartak olyasmit, hogy keresetünk felét adjuk oda az államnak.« Az Alkotmány szoros értelmezésére hivatkozó Ron Paul sem a külföldi beavatkozásokat, sem az egyre több mindenre kiterjedő állami beavatkozást nem támogatja, így nem szavazta meg az afganisztáni és iraki háború elindítását, a Patriot Act-et, az ObamaCare-t, vagy a TARP-t. Ígéretei között szerepel a katonák hazahozatala, a kiegyensúlyozott államháztartás megteremtése, egy sor extra adóval együtt a személyi jövedelemadó eltörlése, a társasági adó radikális csökkentése, az egészségügyi törvény ismételt szavazásra bocsátása, a szövetségi kiadások egy év alatt ezermilliárd dollárral való csökkentése, valamint több minisztérium és szövetségi hivatal megszüntetése. Jellemző - egyszerre ókonzervatív/tradicionalista, lokalista és libertárius - követelése például, hogy az oktatási tárcát egyszerűen töröljék el, hiszen sok pénzt emészt fel, ráadásul az oktatás nem központi állami feladat, hanem a tagállamok és a helyi közösségek, végső soron pedig a szülők dolga. Ron Paul távlatos célja az aranyalapra való visszatérés és a Fed megszüntetése, amely bizonyos körökben jelentős felháborodást váltott ki.

Amerika katonáinak hazahozatala, az ezermilliárdos kiadáscsökkentés, az adóztatás visszavágása, a minisztériumok feloszlatása, a bankmentések beszüntetése, az egészségügyi szektor privatizálása, a jóléti kiadások drasztikus lefaragása valójában egy olyan vízióból táplálkozik, amely nem elképzelhető a politikailag korrekt beszédmód diktatórikus és »demokratikus öncenzúrára« kényszerítő világában, a jóléti juttatásokat alanyi jogon járónak elkönyvelő egyenlőség-párti szocializmusban, és a munkaetikát elfelejtő, állami garanciákkal bebiztosított bankszektor világában. Ezen túlmenően Paul javaslatainak megvalósulása csak egy olyan egyszerre individualista és (kis)közösség-elvű társadalomban lenne elképzelhető, amely gyökeresen szakít a modern jóléti állam transzfereken alapuló újraelosztásával, a hatalmas hitelpiaci zsonglőrködésekkel, és visszatér egy olyan korábbi - méghozzá a modern ipari-jóléti Nagy Társadalom előtti - állapothoz, ahol az államnak eleve nincs gazdasági befolyása, központi jóléti juttatások helyett a családok és az egyének önmagukról gondoskodnak, és önmaguknak tesznek félre, a reális javakhoz (munka, áru, aranyfedezet) nem kötött pénz helyett pedig a monetáris gondolkodás és gyakorlat egy sokkal korábbi változata érvényesül.

»Mi nagyon veszélyesek vagyunk a status quo-ra ebben az országban« - mondta New Hampshire-i támogatóinak az államban rendezett republikánus kaukusz második helyén végző Ron Paul. Valóban, hiszen tucatnyi kialakult, a két párt és az állami-üzleti élet által felállított tabu ellen intézett támadást. Ron Paul leginkább azzal dühíti fel az »állami-pénzügyi komplexumot«, hogy egy szükséges katasztrófa ígéretével lepte meg a túlbiztosításra és a kockázatok végleges elkerülésére játszó hazug berendezkedést.”