Jobb, mint Sarah Jessica Parker

„Próbáltam kitalálni, hogy milyen típusú színésznőket szoktál szinkronizálni, de nem tudtam általánosítani. Számít a külső, vagy a habitus egy-egy szinkronszerepnél?

Nem feltétlenül a külső hasonlóságot nézik a rendezők, mert szerintem a hangszínt sokkal fontosabbnak tartják. Sokszor sötétbarna színésznőket szinkronizálok, talán azért, mert mostanra puhább, lágyabb hangom van. Ez változik az idővel, de azzal is, ahogy folyamatosan tanuljuk a szakmát. Sok színházi kollégám van, akik amúgy kiválóak a színpadon, de nem tudnak szinkronizálni, mert a szinkron egészen más beszédtechnikai tudást igényel. Bár kétségtelen, hogy szinkronizálás közben is bele kell bújni a másik ember bőrébe, de ezt csak hanggal lehet kifejezni. Ehhez –szerintem- mindenképp színésznek kell lenni, mert ez a szakma nem olyan, hogy elvégez az ember egy szinkroniskolát, és attól már mindent tud. Nem elég pontosnak lenni, és akkor kinyitni és becsukni a szájat, amikor a vásznon a színész, hanem kell az érzelmi töltet és az azonosulási képesség. Néha ez jól sikerül. Sok ismerősöm mondta, miután látta eredeti hanggal a Szex és New Yorkot, hogy jobb vagyok, mint Sarah Jessica Parker. De rá például hasonlítok. (...)

A szereplő karakterétől is függ a szinkronszerep?

Ilyen főleg a férfiszerepeknél van, Tom Hanksnek például nincs állandó hangja, más dolgozik a vígjátékain és más a komolyabb filmjein. Hogy ez miért van, nem tudom. Nálam ez Robin Wrightnál fordult elő, akit a Forrest Gumpban eredetileg Nagy-Kálózy Eszter szinkronizált. Akkor jött be az gyakorlat, hogy az amerikaiak bekérték a szinkront. Meg akarták vizsgálni, hogy a hangszínek fedik-e egymást, mert a nevetést, sóhajt az eredetiből kellett betolni a filmbe, és ehhez passzolni kellett a magyar hangnak. De visszadobták, és egy hangcasting után Kaszás Attila helyett Bubik István lett, Eszter helyett meg én. De Robin Wrightot néha Eszter kapja. Julianne Moore-t meg legtöbbször én szinkronizálom, de Kováts Adél és Györgyi Anna is szokta.”