Szabó István és a CGI-égbolt

„»Szeressük ezt a filmet. Legyünk büszkék, hogy van nekünk egy Szabó Istvánunk, és örüljünk, hogy új filmje van.« – mondta Tarr Béla a Szemlén, Az ajtó vetítését felkonferálandó. Inkább úgy fogalmaznék: volt egy Szabó Istvánunk. Volt egy Apa, egy Szerelmesfilm, egy Mephisto, na jó, mondjuk még egy Napfény íze is. Most pedig itt van egy hetvenen túli alkotó, aki valamiért képtelen már kitörni abból a mocsárból, amiben a Rokonokkal benne ragadt.

Pedig Szabó Magda önéletrajzi ihletésű regénye remek alapanyag lehetne egy komoly, jól megírt, megrendezett és bravúrosan eljátszott filmdrámához, amit egy megfelelő kaliberű rendező (mondjuk egy néhány évtizeddel ezelőtti Szabó István) sikerrel levezényelhetett volna. Nem ez történt. Az egymás hegyére-hátára összedobált jelenetek, a borzalmasan pocsék dialógusok és a szakmai hozzáértés teljes hiánya minden, az irodalmi műben rejlő lehetőséget csírájában kiírt.

A rendezésben annyi innováció van, mint egy átlagos Hallmark tévéfilmben, sokszor kellőképp bevezetve sincsenek a szituációk (pl. rögtön a film legelejére el kellett volna egy megfelelő felcsapás, ahelyett, hogy a legelső snittben az írónő (Martina Gedeck) odalép a munkálkodó Emerenchez (Helen Mirren) és megkéri, dolgozzon náluk a ház körül). Máskor pedig a hatásvadászat végleteibe csap át a dramaturgia, mint a nagyon szépiás, nagyon erőltetett flashback-szekvenciákban, hogy a film zárójelenetét ne is említsük (azt mindenkinek magának kell látnia, de komolyan). A dél-amerikai szappanoperába illő főcímről pedig külön kéne megemlékezni.

Helen Mirren nagyságát jelzi, hogy még itt is helytáll, menti, ami menthető. Ugyanez nem mondható el a férjet alakító Eperjes Károlyról, aki még a szokásosnál is manírosabb, ripacskodása helyenként már a tűrhetőség határát súrolja.”