Az ajtó a dilettantizmus olyan magasiskolája, melyet még egy gimnazista amatőrfilmestől se várna el az ember, az egyetlen magyar Oscar-díjas mű alkotójától pedig pláne nem.
„»Szeressük ezt a filmet. Legyünk büszkék, hogy van nekünk egy Szabó Istvánunk, és örüljünk, hogy új filmje van.« – mondta Tarr Béla a Szemlén, Az ajtó vetítését felkonferálandó. Inkább úgy fogalmaznék: volt egy Szabó Istvánunk. Volt egy Apa, egy Szerelmesfilm, egy Mephisto, na jó, mondjuk még egy Napfény íze is. Most pedig itt van egy hetvenen túli alkotó, aki valamiért képtelen már kitörni abból a mocsárból, amiben a Rokonokkal benne ragadt.
Pedig Szabó Magda önéletrajzi ihletésű regénye remek alapanyag lehetne egy komoly, jól megírt, megrendezett és bravúrosan eljátszott filmdrámához, amit egy megfelelő kaliberű rendező (mondjuk egy néhány évtizeddel ezelőtti Szabó István) sikerrel levezényelhetett volna. Nem ez történt. Az egymás hegyére-hátára összedobált jelenetek, a borzalmasan pocsék dialógusok és a szakmai hozzáértés teljes hiánya minden, az irodalmi műben rejlő lehetőséget csírájában kiírt.
A rendezésben annyi innováció van, mint egy átlagos Hallmark tévéfilmben, sokszor kellőképp bevezetve sincsenek a szituációk (pl. rögtön a film legelejére el kellett volna egy megfelelő felcsapás, ahelyett, hogy a legelső snittben az írónő (Martina Gedeck) odalép a munkálkodó Emerenchez (Helen Mirren) és megkéri, dolgozzon náluk a ház körül). Máskor pedig a hatásvadászat végleteibe csap át a dramaturgia, mint a nagyon szépiás, nagyon erőltetett flashback-szekvenciákban, hogy a film zárójelenetét ne is említsük (azt mindenkinek magának kell látnia, de komolyan). A dél-amerikai szappanoperába illő főcímről pedig külön kéne megemlékezni.
Helen Mirren nagyságát jelzi, hogy még itt is helytáll, menti, ami menthető. Ugyanez nem mondható el a férjet alakító Eperjes Károlyról, aki még a szokásosnál is manírosabb, ripacskodása helyenként már a tűrhetőség határát súrolja.”
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
Egy felhasználó azt írta, „most már tényleg valakinek át kéne nézni miket posztol, mert ez a szavahihetősége kárára megy”.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
Az Emilia Pérez című francia bűnügyi musical ezzel együtt tíz jelölést zsebelt be.
Travis Timmerman arról is mesélt, milyen volt hónapokig az Aszad-rezsim börtönében ülni.
A volt amerikai házelnök, Nancy Pelosi egy hivatalos luxemburgi út során szenvedett balesetet, de állapota stabil, és a kórházból is folytatja munkáját.
