A pátkai ártatlanok

„Négy év után született meg az elsőfokú ítélet Pátka történetének legsúlyosabb bűnügyében. Az Árpád utcában hat Molotov-koktélt dobtak három házra, melyben összesen negyven ember, köztük húsz gyerek lakott. Az egyik fölgyújtotta három kisgyerek szobáját, csak a szerencsén múlott, hogy a szülők ki tudták menteni őket. Több áldozat fölismerni vélte a három támadót. Egyikük beismerő vallomást tett, a többi tagadott. Aztán mindhárman megváltoztatták vallomásukat, s egybehangzóan állították: igaz, hogy »meg akarták leckéztetni« a családot, melynek egy-két tagjával konfliktusaik voltak, igaz, hogy ők járőröztek polgárőrökként a támadás éjszakáján, igaz, hogy a Molotov-koktélokat is ők készítették, ám aztán egyikük odaadta egy embernek, akivel a támadás előtt véletlenül összetalálkozott, s akinek a nevét sem ismeri. Az követhette el a bűncselekményt ismeretlen társaival együtt. A polgárőrök »garázdaság bűnsegé­deiként« csekély büntetéseket kaptak, mindörökre elszállt a lehetőség – elmúlt a »veszély« –, hogy »a különös kegyetlenséggel több emberen elkövetett emberölés kísérletének« tetteseit valaha is elítéljék. Rasszista indíték fel sem merült. (...)

Mindenkinek fájhat joggal és természetesen minden bűncselekmény, a kicsi is, pláne ha sok van belőle, pláne ha aránytalanul csekély a büntetés, pláne ha nincs meg a tettes, pláne ha úgy nincs meg, hogy mindenki ismeri. De akinek a sokkal súlyosabb bűncselekmény nem fáj, aki az önbíráskodást támogatja, akit az ártatlan többség, a gyerekek szenvedése hidegen hagy, ha másokról van szó, aki örül, ha nincsenek meg a tettesek, akiket mindenki ismer, akinek tetszik a nevetséges ítélet, ha az »övéi« kacaghatnak rajta, aki tömeggyilkosok követőit hívja segítségül – az ne számítson a tisztességes, törvénytisztelő emberek szolidaritására, és ne számítsa magát közéjük.”