„Alsóbb osztályokban, mint ahogyan a gimnáziumban is, elkerülhetetlen volt, hogy tudjanak arról, hallássérült vagyok, a főiskolán viszont nem vertem nagydobra. Egyrészt, mert nem tudtak volna segíteni, másrészt azt sem várhattam el, hogy másfél órán keresztül egy helyben álljanak előttem, hogy lássam, mit beszélnek. Meg amúgy is szörnyen önfejű és független voltam. De voltak olyan tanárok, akik elől lehetetlen volt eltitkolni, főleg a gyakorlati órákon. Egyikük például névsorolvasásnál mindig felnézett, ha az én nevemnél tartott, így tudtam, hogy jeleznem kell, hogy ott vagyok. Máskülönben meg kellett kérnem valakit, hogy szóljon nekem, ha a nevemet hallja. Bármennyire is törekedtem a függetlenségre, legalább a látszatára, ez azért mindig jól esett.
Hetedikes lehettem, mikor az a nagy mobiltelefon-tilalom volt. Nem lehetett telefont hordani az iskolába, büntettek is érte, legalábbis a készüléket elvették, és csak a szülőknek adták vissza. Tudni kell, hogy a hallókészülékem néha sípol, hasonló hangon, mint egy rádió vagy telefon. Nos, történelemórán besípoltam.
Az öreg, szigorú tanár azonnal követelte, hogy a mobil tulajdonosa jelentkezzen. Félszegen felálltam, szóltam, hogy a »rádióm« volt az, ahogy a készülékemet hívtam. Az öreg közölte, hogy kivág a cuccal együtt. Nem volt túl biztató kilátás, főleg nem egy olyan tanártól, akitől rettegett a fél iskola. Miután nagy nehezen elmagyaráztuk neki a dolgok okát, bocsánatot kért.
Szóval ezek a pillanatok indítottak el a főiskolán. Az első év a felelősség tudatának súlya alatt telt el, a következőnél már a magam útját jártam. Egyre tudatosabbá vált bennem, hogy itt sem osztogatnak kegyelemkenyeret, és nekem ugyanúgy meg kell harcolnom a diplomáért, mint másoknak. Vagy egy kicsivel jobban.”