Anno a Beugrónál is volt benned bizonytalanság.
Igen, ugyanígy, de közben ezzel együtt vonzott a kihívás is, éreztem, hogy motoszkál bennem a kíváncsiság, hogy valami olyan jöhet, amit még nem csináltam. Persze ettől még ott volt bennem egy határtalan félelem, hogy az egészről fogalmam sincs. Aztán teltek a hetek és egyszercsak felhívtak, hogy rám esett a választás. Akkor azt éreztem: én nem vagyok normális! De komolyan. Eszemnél vagyok? Hogy kerülök én ide? Az első felvétel előtti este azon gondolkodtam, hogy a destruktív szorongást válasszam, vagy az inspiráló izgalmat? Tudod, ez egy pengeél, nem mindegy, merre billensz. Nagyjából ugyanabból táplálkozik mind a kettő, csak az egyik gúzsba köt, lebénít, a másik pedig inspirál és épít. Amikor másnap fölébredtem így figyelgettem magam: tulajdonképpen jó kedvem van - ez jó jel! Aztán elindultam, fodrász, smink stb., és egyre kevésbé voltam feszült. Fura volt. Amikor már be kellett ülni a tömegbe - érdekes -, akkor nyugodtam meg teljesen: nincs mese, ez most már van! Ezt most már csináld! Bejött az első ember a színpadra, és megszűnt minden. Már csak ő létezett.
Szerintem te nem az a típus vagy, aki keményen kritizál, vagy meg akar bántani bárkit is. Márpedig itt ítéleteket kell hozni. Ezzel számot vetettél?