„Bár az államilag finanszírozott helyek drasztikus csökkentésével és időzítésével nem lehet teljes mértékben egyetérteni, sokkoló hatása valamelyest rendet teremthet a rendszerváltás utáni felsőoktatás kaotikus állapotában. A mostani döntésekben ugyanis helyenként körvonalazódni látszik az, az elképzelés, hogy az államilag finanszírozott oktatást a legkiválóbb hazai egyetemeinkhez, a legtehetségesebb hallgatók képzéséhez rendelik.
Sehol a világon sincs elegendő pénz a felsőoktatásra. De amennyi van, azt megpróbálják rendkívül hatékonyan felhasználni. Hogyan? A legfontosabb szabály, amit alkalmaznak az, hogy az állami költségvetésből csak a legtehetségesebbek tanulmányait finanszírozzák, a legjobb egyetemeken. És nem keverik össze a »búzát az árpával«! Vagyis a teljesítmény-orientált társadalmakban csak az elitképzést finanszírozzák, elit tanári karral, elit professzori fizetésekkel. Nincsenek olyan hibrid egyetemek, mint nálunk, ahol az államilag finanszírozott diákok mellett költségtérítéses diákok is tanulnak nagy számban. A rendszerváltás előtt lényegében elitképzés folyt itthon is, de akkor csak az volt az egyetlen továbbtanulási lehetőség. Ma viszont a magán egyetemeken végzettek előtt is nyitva áll a tudományos életben, vagy a magasabb elméleti és gyakorlati tudást igénylő munkahelyeken történő elhelyezkedés. Vagyis nem jelent semmilyen hátrányt egy magán egyetemen szerzett diploma, legfeljebb költségesebb!
Idehaza az elit szónak még mindig valamilyen rossz értelemben vett, a múltból örökölt diszkriminatív felhangja van. Pedig ha meggondoljuk, hogy a kis létszámú, közel azonosan magas felkészültségű diákok oktatása mennyivel hatékonyabb az olyan csoportokénál, ahol a tanár azt látja, hogy kettészakad a csoport az órai munkában, a tananyag megértésében és tanulásában, akkor egyértelmű az elitképzés prioritása. Az elitképzés nemcsak a diákok számára hasznos, maguk a professzorok is sokat profitálhatnak tudományos kutatási eredményeiknek az egyetemi órákon történő tesztelésével.”