„Martin Scorsese első korhatár-besorolás nélküli és első három dimenziós filmje már a kezdőjelenetével lenyűgöz: egy óramű változik át az örökmozgó, éjjeli Párizs madártávlati látképévé, hogy aztán egy vonatpályaudvaron át, annak hatalmas órái mögött, roppant ingák és fogaskerekek között a kamera rátaláljon a tizenkét éves Hugóra. Ez a pár lélegzetelállító perc jobban kihasználja a harmadik dimenziót, mint a legtöbb ilyen technikával felvett film a teljes játékideje alatt. Mert a 3D erre való: hogy a mese magába szippantson, varázslatos helyszíneinek mélyére, amelyek – mint minden mesében – annál is izgalmasabbaknak látszanak, mint amilyenek a valóságban lennének. De ehhez nem elég egy jó látványtervező, a jó fénybeállítások és a remek színvilág, kell egy olyan szem is, mint Scorsese-é, olyan fantasztikus kompozíciókkal, mint amilyen az óra számlapja mögül kinéző fiú szemszögéből felvett, mesebeli pályaudvar-mikrokozmosz.
Ilyen csodás moziélmény nélkül nem is lenne hiteles A leleményes Hugo – hiszen a film szerelmi vallomás a mozi iránt. Hugo, a pályaudvar óráit szerelgető és működtető árva kisfiú a korábbi, boldogabb életéből hátramaradt egyetlen tárgyat, egy apjáról rámaradt automatont (gépembert) javítgat, hogy aztán kiderüljön: a gépet maga Georges Méliès építette. Méliès, az Utazás a Holdba című némafilm készítője a filmipar forradalmasítója volt – nélküle speciel 3D-s mozi sem létezne –: ő volt az első, aki kitalált történeteket vitt a vászonra, aki speciális effekteket használt, és aki filmstúdiót épített. Ezzel a szállal pedig a konkrét cselekmény – az automaton működőképessé tétele Méliès nevelt lányának segítségével – mellett remek alkalom adódik a mozi (és ezzel együtt tulajdonképpen a képzelőerőt fejlesztő minden művészet) dicsőítésére. Scorsese ezt a lehető legszebben valósítja meg. Nem csak kimondja, hogy a filmezés varázslat (Méliès szakmája bűvész volt, s valóban annak trükkjeit használta a stúdióban), nemcsak remekül megvalósított utalásokat helyez el a filmben például a Felhőkarcoló szerelem című némafilm világhírű, óramutatón kapaszkodós jelenetére, de sikerrel hívja elő a nézőből ugyanazt az élményt, amelyet a világ első filmje okozott: a Lumière-testvérek mozgóképén a vonat vágtatott el a kamera mellett, a közönség pedig az anekdota szerint sikoltva próbált elugrani az útjából. Az érzés Scorsese virtuóz rendezésével is ugyanez – csak most már nem elugrani akarunk előle, hanem ellenkezőleg: elhisszük, hogy mi is belül vagyunk.”