„- A rendszerváltás óta nem volt ekkora visszaesés a felsőoktatási jelentkezésekben. Ön szerint ez sajnálatos fejlemény, vagy éppen örülni kell neki?
- Ez az állítás tényszerűen nem igaz: 2007-ben 108 928-an, 2008-ban 96 991-en jelentkeztek. A mostani számokat majd a részletes jelentkezési adatok tükrében és Magyarország, benne a felsőoktatás jövője szempontjából érdemes értékelni. Ha ez utóbbit vizsgáljuk, láthatjuk, hogy minden rendben van, hiszen a 109 ezer jelentkező majdnem annyi, mint az adott korosztály létszáma. Márpedig nincs olyan ország a világban, ahol ennek egésze célozná meg a felsőoktatást. A felvehetők száma pedig százezres nagyságrendű. Így tehát az égvilágon semmilyen veszély nem fenyegeti sem a felsőoktatást, sem az ország fejlődését. Sőt jók a kilátások. Kétségtelen, hogy az idén kevesebben jelentkeztek, mint az előző években, de nem annyival, hogy aggódni kellene miatta. Az okokról áprilisban, amikor már látjuk a jelentkezések összetételét, tehát azt, hogy hányan jelentkeztek az idei érettségizők közül, milyen szakokra,milyen egyetemekremennének, hányan maradtak le az előző évekről, hol vannak súlyos rendszerhibát sejtető eltérések, nyílik mód elemzésekre. Ha korrekcióra lesz szükség, meglesz a lehetőségünk a pótfelvételi keretében a szükséges beavatkozásra. És a következő évekre is le fogjuk vonni a tanulságot. Egyébiránt nem most jelentkeztek kevesen, inkább az elmúlt években vált mennyiségileg túldimenzionálttá a felsőoktatás. Elképzelhető, hogy sokan éppen a követelmények növekedése miatt reálisabban értékelték esélyeiket, s felelős döntést hoztak. Ez kedvezhet a minőségnek.
- Mostantól sokaknak kell majd sokat fizetniük. Nem tartanak attól, hogy a társadalom kevésbé tehetős rétegei úgy érzik, nem érdemes továbbtanulni, és ez csökkenti a jelentkezők számát? A szegényebb családok a tandíjat nem tudják kifizetni, a diákhitelt pedig az eladósodástól való félelem miatt nem veszik fel.
- Az emberek sokféleképp gondolkodnak. Vannak, akik úgy, mint ahogyan ön a kérdésével sejteti. De épp a jelentkezők magas száma – ne feledjük, 109 ezer! – mutatja, hogy egyre többen felismerik: a felsőoktatás befektetés, amelyben az egyén szabad döntés alapján némi kockázatot is vállal. Nagy számban vannak olyan országok, amelyekben mindenkinek fizetnie kell, mégis működik a rendszer. A kérdést annyiban korrigálnám, hogy nálunk az állam hetvenezer fiatal tanulmányait finanszírozza százvagy ötven százalékosmértékben. A továbbtanulás igénye másfelől nemcsak anyagi, hanem elsősorban életkilátás kérdése. Azok a fiatalok jelentkeznek, akik fejlődni szeretnének, és ezért áldozatokat is tudnak, mernek vállalni. A kormány által megalkotott diákhitel-konstrukció lehetővé teszi minden egyes fiatal számára, hogy anyagi helyzetétől függetlenül tanulhasson. Ezért nem hisszük, hogy nagymértékben fordulna elő, hogy valaki azért ne jelentkezne, mert attól tart, nem kap ösztöndíjas helyet. Az elindult változások a társadalmi mobilitást növelik, olyan fiataloknak is utat nyitnak a felsőoktatásba, akiknek egyetlen lehetőségük a kitörésre a tanulás.
- Furcsa ezt hallani öntől, hiszen a szövetségük népszavazást szervezett a tandíj ellen.
- De hát nincs tandíj! A tények és a számok gyakran torzítva jelennekmeg. Ismétlem: hetvenezer belépő fiatal képzését támogatja az állam, ami valamelyest kevesebb ugyan, mint eddig, de a válság körülményei között most ennyit engednek a gazdasági lehetőségeink. A kormány egyértelművé tette, hogy egyes területeken, a csökkentett ingyenes jogász- és közgazdászkeretszámok kompenzációjára az állami alkalmazásba lépők esetében utófinanszírozással téríti majd meg a képzés költségeit. Az új diákhitel is állami kamattámogatással vehető fel. Ha mindezt összeadjuk, akkor azt mondhatjuk, lényegében nem csökkent azok száma, akiknek a képzéséhez az állam hozzájárul. Csak a finanszírozás más, a minőségi tanulást és a nemzetgazdasági érdekeket szolgáló szerkezetben történik a jövő tanévtől kezdődően felmenő rendszerben.”
