Egy„eltűnt” magyar tengeri kenus apropóján

„Nem hivatalos, csak a tapasztalat mondatja velem: egy vitorlás sose bízzon a tengerjárókban. Ne próbálja ki az ügyeletes tiszt idegeit úgy, hogy tartja az útvonalat, bár az összeütközéshez vezetne, és - szokás szerint - az utolsó pillanatban térjen ki. Ne bízzon abban, még akkor se, ha útjogos, hogy a tengerjáró ki fog neki térni, hiába a szabály, a sírján rosszul mutat a felirat: neked volt elsőbbséged. Minél előbb hagyjon szabad utat, mert nem tudhatja, van-e egyáltalán ember a tengerjáró parancsnoki hídján. Ha az ügyeletes tiszt kötelességtudó, akkor is ki kell mennie vécére, valami feladatot kapott az őrség idejére, bármi is elvonhatja a figyelmét. És egy 27 csomóval repesztő konténerszállító tíz perc alatt ott lehet, ahol a kedvtelési kishajó van... kész a katasztrófa, csak egy dobbanás az orrban, és mire a tiszt feleszmél, már messze elhaladt az összeütközés helyszínétől. És arra gondol, hogy egy faszállító vesztett el két rönköt, azzal ütközött, mert nem látott semmit fél órája radaron. És ha a tiszt lelkiismeretlen (olyan százalékban vannak, mint a szárazföldön), akkor pedig... Szóval jobb félni mint megijedni.”