„Azt kell mondanom, hogy a borzalmas cigánygyilkosságok a magyar társadalom emlékezetében sincsenek jelen, hatásával, következményeivel senki nem akar szembesülni – úgy teszünk, mintha a tettesek nem ebben a társadalomban nőttek volna fel, mintha nem ebben az országban jártak volna iskolába, dolgoztak volna, keresték volna a boldogulásukat. Becsukjuk a szemünket, és úgy teszünk, mintha a gyilkosok nem ennek a társadalomnak a tagjai lennének. S éppen ezért nem is viselünk felelősséget őrült tetteikért. Majd a bíróság elítéli őket, nekünk, a mindennapi életüket élő embereknek ehhez semmi közünk – a rendőrség, a nyomozás, a titkosszolgálat felelősségéről, hibáiról, előítéletekben gyökerező tévedéseiről pedig ma már csak akkor esik szó, ha ily módon is az előző kormányt lehet bírálni. (...)
Csak éppen Magyarországon még az erkölcsi felelősséget is pártszempontok szerint osztogatná a jobboldal. A cigánygyilkosságok az előző kormány idején történtek – mondják. S ezért azt gondolják, nekik nincs ezzel dolguk. Nem kell elítélniük a cigányellenességet, nem kell részvéttel fordulniuk a hátramaradottakhoz, nem kell azt mondaniuk, a cigánygyilkosságok borzalmait csak mi, együtt tudjuk feldolgozni, akkor, ha szembenézünk közös társadalmi felelősségünkkel. Képtelenek kimondani, hogy a cigányellenességgel, a rasszizmussal, az antiszemitizmussal, a szélsőjobboldali, újfasiszta ideológiával való közös szembefordulás az igazi nemzeti ügy – annak kellene lennie. (...)
Persze nincsenek illúzióim, a hazai jobboldal nem fog felhagyni eddigi politikájával – továbbra is arra és úgy fogja használni a szélsőjobboldalt, a szélsőjobb ideológiáját, ahogyan azt pillanatnyi politikai érdekei kívánják. Az a különbség, ahogyan Németországban és Magyarországon megemlékeztek az újfasiszta terror áldozatairól pontosan mutatja, mennyire távol áll ez az ország mindattól, amit európai értékeknek nevezünk. És ez mindannyiunk szégyene.”