Három nő: egy rendező-, egy író- és egy színésznő. Plusz a brit- és a világtörténelem.
„Politika alulnézetből. Egy öregasszonyt kísérünk rögös útján az elmúlás felé. Emlékeibe kapaszkodik, rég eltávozott férjével perel. S közben az emlékeivel küzd. Ezt a százszor elcsépelt dramaturgiai megoldást választotta Abi Morgan, A Vaslady forgatókönyvírója. Igazat kell adnom David Cameronnak, Thatcher asszony utódjának a kormányfői poszton, aki szerint hibás volt e választás. A Phyllida Lloyd által rendezett angol film ugyanis egy nagy tekintélyű kormányfőt megalázó helyzetben, betegen és gyámoltalanul ábrázol. Élő személyről forgatott filmről van szó, s ez bizony releváns morális problémát vet fel: mit lehet kezdeni egy még köztünk élő emberrel a róla szóló történetben, a filmvásznon. Főleg ha egy asszonyról van szó. S ráadásul olyan személyről, aki országa sorsát döntő mértékben határozta meg.
Bizonyos értelemben e választással nők mondanak ítéletet egy nő fölött. De persze kár lenne pusztán gender kérdéssé egyszerűsíteni a problémát. Főleg, mert ha ettől a dramaturgiai tévedéstől eltekintünk, egyáltalán nem rossz film A Vaslady. Az angolok értenek az életrajzi filmekhez. És értenek a politikai tematikához is. S nagyon értenek a kettő összekapcsolásához. Nekem bejött A királynő is, A király beszéde is. De a műfaj csúcsa számomra mégiscsak a Gandhi volt – nyilván fiatal voltam még, és idealista, amikor bemutatták. És persze a Kádár-rendszer szürke végnapjait éltük, amikor egyszer csak egy hiteles politikussal találkoztam – igaz, a filmvásznon. Csoda-e, ha aztán Oxford felé vettem az irányt, s politikával kezdtem foglalkozni?
Oxfordban tanult Margaret Thatcher is, aki Gandhi és Churchill mellett talán a harmadik nagy alakja a huszadik századi brit politikatörténetnek. Meglehetősen alulról kapaszkodott fel odáig, s egyszerű származását (egy fűszeres lánya volt) soha nem tagadta meg. Mi több, erre építette egész politikai filozófiáját, sőt életbölcseletét is. A film érzékletesen ábrázolja, hogy a háború után önerejéből vállalkozását, s vele magát és családját is újra felépítő apja példája lebegett Margaret szeme előtt miniszterelnökként is. És a brit történelemben a kispolgári-polgári vállalkozások valóban szerves részét képezik a nemzeti öntudatnak, tehát ennyiben valódi konzervatív értéknek számítanak.”
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
Egy felhasználó azt írta, „most már tényleg valakinek át kéne nézni miket posztol, mert ez a szavahihetősége kárára megy”.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
Az Emilia Pérez című francia bűnügyi musical ezzel együtt tíz jelölést zsebelt be.
Belegondolni is rémálom, hogy mit művelne ez a nárcisztikus, sokszor önmaga hatása alá kerülő ember, ha a hatalom közelébe kerülne.
Mesés pénzek helyett csak a gondok tornyosultak a világ egyik leggazdagabb országában. Pedig elsőre jó kiugrási lehetőségnek tűnt az Ábhá FC-nél elkezdett munka a magyar edzőnek.
