„George Valentin – ugye átérezzük ezt a közönség targetálására leegyszerűsített névválasztást – egy letűnőben lévő kor csillaga, (Jean Dujardin frenetikus túlzásaival) csak ő ezt még nem igazán látja be. Hangosan, vagy még inkább teátrálisan neveti ki az első hangosfilm-kísérleteket, hiszen ugyan kinek kell ez a hülyeség (vö. színes film, szélesvászon, 3D). De aztán csíkra vágott bajsza alá fagy a mosoly.
A The Artist – A némafilmes egyrészt épp olyan szentimentális, amilyen az 1920-as évek Hollywoodjának filmjei, de ezen túlmenően is úton-útfélen tesz önreflektív mozzanatokat. És bármennyire is egypoénosnak tűnik némafilmet forgatni a némafilmkorszakról, valahogy úgy lehetett ez, hogy a munkafolyamat közben is újabb és újabb gegek pattantak ki Hazanavicius koponyájából.
Ezért szakad ránk a csend a – 4:3-as arányú – vásznon, amikor a történetben épp hangrobbanás van soron, ezért rémálmodja Valentin, hogy minden apró nesz fülsiketítő zajjal jár stb. A merész ötlet és a zseniálisan kitervelt forgatókönyv mellett pedig Hazanavicius színészei is átérezték, mire is megy itt ki a játék, s végül iszonyú vicces lett látni John Goodmant vagy a James Cromwellt némafilmben. És ezért lett a The Artist – A némafilmes minden ízében remekmű, ami elsősorban talán mégis a mozifanatikusoknak szól.”