„Nemcsak hogy megváltozott hirtelen a gondolkodás, hanem azzal a történelemben egyedülálló helyzettel állunk szemben, hogy a tudás egy szegmensét (a digitális kultúrához való hatékony kapcsolódást) nem a tanár birtokolja, hanem a tanítványai.
Így van, de ennek egy része azért látszólagos. A digitális bennszülöttek rengeteg tudásképet gyűjtenek be, de azokat nem tudják rendszerbe rakni. Mi pedig elvárjuk ezt tőlük. Közben egyre több tananyagot »nyomunk le a torkukon«, amitől a gyerekek csak szenvednek. Miközben a világban egy csomó anyag, információ úgyis rájuk zúdul. Szerintem, ha adnánk nekik egy vázat, hogy erről és erről kellene tanulni, akkor ők azt ki tudnák tölteni tartalommal. Nem okosabbak lettek a gyerekek, csak másként tudnak tanulni, mert az információk könnyen elérhetők. De ettől még a készségeik, az íráshoz, olvasáshoz szükséges gondolkodási készségeik nincsenek meg.
Az interneten is olvasni kell, nem?
Az az olvasás nem ugyanaz. A neten úgynevezett korlátozott kódokkal találkozunk. Sok kép, kevés szöveg. Az 1960-as években Bernstein írta le a szociokulturálisan hátrányos helyzetűekkel kapcsolatban a korlátozott kód használatát. Hol van a kisautó? »Ott, ni! Ott, ott!« – mondják korlátozott kóddal az ingerszegény környezetben élők. »Ott van az asztal alatt, a cipőtől jobbra« – mondják mások, kidolgozott kóddal. Most a korlátozott kód terjed, a gyerekek látszólag állandóan verbalizálnak, de amikor írogatják az SMS-t, meg a kommenteket, vagy chatelnek, erősen korlátozott kódokat használnak, jeleket adnak.”