Le La Pazból

„Lebiciklizni a »Világ Legveszélyesebb Útján« gyakorlatilag kötelező program Dél-Amerikában. Amióta néhány éve megépült az újabb, La Pazt Bolívia északi, alföldi részével összekötő út, alig néhány autó használja a régi legveszélyesebb utat, ami spanyolul egyszerűen csak Carretera de la Muerte, Halálút néven ismert. Így nem hetente egy gépjárműnyi helyi, hanem csak évente átlagosan egy mountain bike-kal száguldó turista hal meg itt. A 3500 méteres szintkülönbséget 60 kilométer alatt letudó út szinte teljes hosszában az egyik oldalon függőleges sziklafal, a másikon több száz méteres szakadék van, és csak nagyon kevés ponton van olyan hely, ahol két autó is elférhet egymás mellett. A legfelső kanyarokat leszámítva aszfalt természetesen sehol nincs, helyenként pedig hegyomlások teszik még instabilabbá a köves utat.

Ebből a sok veszélyből egyetlen egy sem érdekelt, amikor a szállásomról a gyülekezőhely felé elindulva, tíz perc alatt úgy szétáztam, hogy még a cipőmben is tocsogott a víz. La Pazból a starthoz, felfelé pöfögve csak tovább romlott a helyzet, a 4700 méteres legmagasabb pontnál szakadt a hó, fújt a szél, és olyan hideg volt, hogy senkinek nem volt kedve felszállni a biciklijére. Így egy kicsit lejjebb ereszkedtünk, és azon a ponton álltunk csak meg, ahol a havaseső esőbe váltott.

Mivel a veszélyes úton naponta akár több százan is le akarnak tekerni, La Pazban több tucatnyi utazási iroda árulja ugyanezt a programot. Semmiképpen sem akartam meghalni, így az egyik legdrágább, ugyanakkor legnagyobb múltú és legbiztonságosabbnak tartott céggel mentem. Olyan biciklit raktam alám, amilyenen még soha nem ültem, és jó eséllyel nem is fogok. A hidraulikus fékekkel és a vajpuha felfüggesztéssel az volt az egyetlen baj, hogy egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ezzel tényleg szinte bármin át lehet hajtani, ráadásul jó gyorsan, és így nem engedtem el magam annyira, amennyire talán még biztonságosan lehetett volna. (...)

A lenyűgöző környezet ellenére az egész tekerésben az volt a legmeglepőbb, hogy hiába töltöttem gyakorlatilag nulla downhill-tapasztalattal hat órát, szakadó esőben a világ elméletileg legveszélyesebb útján, egy pillanatig sem féltem. És nem csak én, a csoport teljes egésze, még a végig tök utolsó angol-indiai lányok is egyetértettek abban, hogy nincs itt semmi rémisztő. Meg lehet halni, persze, de tényleg valami kapitális baromságot kell csinálni hozzá. Én csak megfogadtam a legjobb tanácsot, amit a túravezető adott downhill bringázás kapcsán: oda kell nézni, ahova az ember gurulni akar, a test, majd a bicikli úgyis követi a tekintetet.”