Van-e köze az intelligenciának a politikai nézeteink cizelláltságához?

„1. A politikai hovatartozás nagy vonalakban családi örökség, legalábbis Magyarországon. Még akkor is, ha nem örököltünk konkrét pártszimpátiát, hogy hova fogunk kilukadni, az erősen kódolt. Igen nagy eseménynek számít, ha valaki radikális fordulatot hajt végre. Csíra koromban nem értettem,hogy olyan okos és intelligens emberek, akiket tisztelek és elismerek, hogyan szavazhatnak olyanokra, akik...Picit később megértettem, hogy ők hasonlóan vélekedhetnek: »Értelmes ember amúgy, csak hát szegény mégiscsak egy korlátolt jobbos.«

2. Az értelmiségtől, úgy általában nem sokat várhatunk, ha politikáról van szó, egészen primitív szlogenekkel képesek dobálózni a közönségességtől és közhelyességtől mégannyira undorodó elmék is. Sőt, nincs az a nagydoktori, ami megvéd a karizmatikus személy hatásától. Sokkal inkább egyéni habitus kérdése, ami sokkal mélyebben van, mint az évtizedeken át gyakorolt rendszeres gondolkodás. Ezért számomra régóta nem nyomatékosít álláspontot, hogy XY művész, tudós, stb az ügy mellé áll.

3. Az ember egyik legerősebb vágya a biztonságérzet. Van ennek természetesen egy anyagi oldala, de legalább ennyire fontos egy másik, lelki, érzelmi oldal, ahol a biztonságérzetet a megerősítés, elfogadás adja. Ennek egyik szelete, ami a politikában fogalmazódik meg (a többi részét a magán és közösségi kapcsolatainkban keressük.) A politikai közösségtől azt várjuk, hogy egy közös identitást adjon. Ha ugyanis a saját világnézetem, saját múlt- és jövőképem radikálisan kisebbségbe kerül, akkor szinte a létjogosultsága kérdőjeleződik meg, vele együtt pedig én is szinte áttetszővé válok. Véleményem szerint ezért lehetséges, hogy a legnagyobb egzakt szar közepén is képesek vagyunk címervitázni, és a legszélsőségesebb szalonképtelenséggel vádolni egymást (hazaáruló kontra diktátor, náci stb), és ezzel a vádaskodással is egymást vádolni.”