Tudósok, úri bitangok?

„A Nobel-díjak átadása után a díjazottak arról beszélgettek nemrégiben, hogy miért nem hallgatnak rájuk a politikusok. (...) A közgazdaságtan talán a legkevésbé egzakt tudomány. Mi, közgazdászok kevesebb dologban értünk egyet, mint a fizikusok, kémikusok. De sok mindenben egyetértünk, és jók vagyunk abban is, hogy megmondjuk, mennyire vagyunk biztosak valamiben, és mennyire nem. Mindenki tudja például, hogy ha a pénzügyminiszter hülyeségeket beszél, az árfolyam leértékelődik, legfeljebb azt nem tudjuk előre, pontosan mennyivel. De egy adatokkal bánni tudó közgazdász bizony azt meg tudja jósolni, hogy az adott gazdasági környezetben milyen valószínűséggel, mennyi lesz a változás. Sőt azt is meg tudja mondani, hogy ha egyszer véletlenül hülyeséget mond egy pénzügyminiszter, annak kisebb a hatása, mint ha rendszeresen összevissza beszél, mert a hitelesség a döntéshozók egyik legfontosabb kincse. A közgazdaságtudomány mára elég jól megértette, mennyire fontos a gazdaságpolitika és monetáris politika szavahihetősége. 2004-ben  Fynn Kydland és Edvard Prescott haza is vitt egy Nobel-díjat többek között az erről szóló kutatásukért.

Dan Schechtman kémiai Nobel-díjas szerint mindebben felelős a média is. A sajtó számára ugyanis sokkal érdekesebb, ha a kutatók nem értenek egyet valamiben, mint ha egyetértenek, így a konszenzussal szemben túlsúlyba kerülnek a tudományos viták, vagyis épp azok a kérdések nem kapnak elég figyelmet, amelyekben egyetértenek a tudósok. A közgazdaságtan esetében erre jó példa, mennyit foglalkozott a sajtó a kormányzati kiadásokkal most, a válság alatt.  Sok közgazdász vitatkozik arról, hogy a gazdasági válságok idején élénkíti-e a gazdaságot, ha növeljük a kormány kiadásait. A legkeményebb meccsek talán Paul Krugman és Brad de Long között folytak. Krugman szerint a kormányzati költekezés élénkíti a gazdaságot, míg Brad de Long szerint nem.

Viszont egyetlen komoly közgazdász sem érvel a jegybank függetlensége ellen, és erről Amerikában például keveset is olvashatunk a sajtóban. (Sajnos nálunk más a helyzet.) Mindenki tanult a latin-amerikai példából: ha a miniszterelnökön múlik, mennyi pénzt vernek a nyomdában, mindig ott lesz a kísértés, hogy így tömjék be a büdzsé réseit, így a gazdaságba ömlő pénz előbb-utóbb hiperinflációhoz vezet.

Különösen a jelenlegi válság közepette fontos, hogy a politika gazdasági döntései építsenek a közgazdaságtudományra, mert ilyenkor egy-egy egy rossz húzás elég költséges lehet. A pénzügyi piacok hevesen reagálnak arra, hogy mit lépnek a politikusok.  Én azt gondolom, hogy ezt az emberek is egyre jobban megértik, ez talán az egyik oka annak, hogy a választók egyre több országban elégedetlenek  a politikusokkal. Egyre több helyen szakértők váltják fel a politikusokat, lásd Görögország, Olaszország. Az új olasz miniszterelnök, Mario Monti, akit az olaszok csak Szuper Mariónak becéznek például a legjobb olasz egyetem, a Bocconi professzora volt.
Szóval kedves politikusok, hallgassatok a tudósokra! A tudomány nem úri bitangság.”