„Orbánnak kétszer is alkalma nyílt beszélni a parlament előtt. Valótlan állítások sorozatában tagadta a bírálatok jogosságát, miközben persze együttműködést ígért a bizottságnak – hiszen világos volt, hogy a néppártiak relatív támogatásának ez az ára. Ha ehhez hozzávesszük még, hogy a vitát követő sajtótájékoztatón úgyszintén a méltatlanul vádolt reformer hálás magánszámait adhatta elő a visszakérdezni már nem tudó újságíróknak, akkor megállapíthatjuk, hogy személyes fegyverletételéről jószerével sikerült elterelnie a figyelmet. És ez nem utolsósorban a hazai nyilvánosság előtt volt fontos.
A talmi strasbourg-i »győzelemre« aztán következett két nappal később a radikális jobboldali korifeusok által szervezett utcai demonstráció, amely azt volt hivatva megmutatni ország-világnak, hogy a kormány és a vezér mögül még nem fogyott el a hadra fogható sereg. Persze azzal a logisztikai eszközrendszerrel, amelyet a »békemenet« szervezői használhattak – például az önkormányzatok nem karolhatnák fel civilek politikai rendezvényeit –, a mozgósítás aligha jelenthetett komoly problémát. Egyébként sem meglepő azonban, hogy a Fidesz felmérések szerint még mindig legalább egy-másfél milliós törzsszavazói bázisának durván tíz százaléka, plusz az árpádsávos segédcsapatok kiálltak az »örökös« miniszterelnök mellett. Legalább ennyien már 2002-ben és 2006-ban is megtöltötték a Kossuth teret. Az indulat vezérelte vakhit azóta sem hallgat a tényekre.
Ezek az emberek nem akarják megérteni, hogy olyan rezsimért vonulnak fel, amelyik tőlük is elveszi a független igazságszolgáltatást, ellenükre is hozza a visszamenőleges törvényeket, és az ő javaik értékvesztéséért is felelős. A kormánypárti seregszemle jól mutat a televízióban, néhány napra mosolygóssá teheti a szóvivőket, a kebelbeli politológusok pedig elmondhatják, hogy lám, van itt még nemzeti együttműködés. De ennek a tömegnek akkor sincs semmiféle ethosza. Az marad, ami: egy menthetetlen, retrográd, súlyos alkotmányos deficittel terhelt rendszer hiábavaló önfelmutatása.”