Hegemónia az euróválság útján, avagy a német hatalom korlátjai

„A második világháború után a nyugati vezetők felismerték, hogy Németországot össze kell kapcsolni Európával, s hagyni, hogy erős gazdasági hatalom váljon belőle. E stratégia következtében a gazdasági jólét magas szintet ért el, ugyanakkor a Szövetségi Köztársaság ellenőrizhető maradt. Az ország az európai és a globális gazdaságba való beágyazódása révén az integrációs folyamat centrumába került, de képessé vált arra, hogy gazdasági és pénzügyi dominanciáját az intézmények közvetítésében »puhítsa fel«, s ezáltal hatalmát és befolyását elfogadhatóvá tegye.

A két német állam egyesülését követően Berlin Európa-politikája már inkább a »felvilágosult önérdekek« kifejeződésévé vált. Új feladattal kellett ugyanis szembenéznie: annak a »kettős transzfernek« a biztosításával, amelyet az európai és a német egység egyidejű finanszírozási igénye jelentett.

Az euróválság idején Berlin uniós vezető szerepe megerősödött: kiderült, hogy a válságnak nincs megoldása Németország nélkül és Németországgal szemben. A német politikusok e szerep nyílt vállalása helyett a szabályok betartásának szükségességét hirdetik. Ám azok jelen esetben éppen a német alapelveket tükrözik.

A német kancellár helyzete nem egyszerű: hol azért éri bírálat, mert a válságkezelésben nem tanúsít meggyőző vezetőképességet, hol azért, mert a szabályok felpuhítása ellen lép fel. Ráadásul a német alkotmányos korlátokat is figyelembe kell vennie. Nagy-Britannia és az USA azt várja tőle, hogy támogassa az Európai Központi Bank tevékenységének kiterjesztését. A német jogalkotók viszont elutasítják, hogy az EKB a valutaövezet adósságproblémáit az államkötvények közvetlen felvásárlásával oldja meg, s így gyengítse a takarékosságra irányuló politika ösztönzését. Ugyanígy elutasítja Berlin az eurokötvény bevezetését is.

Merkel számára nyilvánvaló, hogy a fiskális unió ténye nem nyugtatja meg a piacokat. Az európai szerződések megváltoztatására, illetve még több szuverenitási jog átruházására is szükség van. Úgy véli, az euró vége az Unió végét is jelentené. Az eurózóna »túlterjeszkedett«. Ebben Németországot is felelősség terheli, ahogy a maastrichti szabályok megsértésében is. A válság kimenetelének számos forgatókönyve lehet. De a kilábalás mindenképp az Unió egyfajta újraalapítását jelenti, amelyben a »három Európának« a viszonyát újra meg kell határozni.”