Karácsonyi készülődés, 1988

„Megadták a meleg vizet! – anyám örömmámorban robog végig a sötét lakáson egyenest a fürdőkádban ázó nejlonfüggönyeink piszkosszürke pocsolyájáig. Serényen kell cselekedni valóban: egyrészt mert sosem tudni, meddig tart a melegvíz, másrészt, meg, mint karácsony előtt rendesen, éjszakai műszakra is beosztották, hogy sok, frissen nyomtatott címkével gyarapítsa a szocialista készruhaipar ruhacímke-előállításra-vonatkozó-ötéves tervét. A karácsony előtt nyomtatott címkéket aztán maga zúzza be januárban, miután tervtúlteljesítést állapít majd meg a részlegvezető.

Szóval 1988. december 21-én este hat óra tájt megadták a meleg vizet a blokknegyedben, s így a hirtelen felélénkült háziasszonyok vezényszavaira egy emberként mozdul a karácsonyi tennivalók útvesztőiben a lakótelep apraja-nagyja. Magam a fürdőkád mellett gyertyafénynél hunyorogva próbálom kiengedni a sárgásbarna vizet a vezetékből, hogy aztán mosásra-tisztálásra alkalmas vízzel tölthessem meg a kádat és az Albalux mosógépet. Anyám úgy saccolja ugyanis, hogy ha van meleg víz, megadják a villanyt is, de persze az is lehet, hogy mire megjön a villany, elmegy a meleg víz, delegalábbjóhogyvanfűtésfiam. (...)

1988. december 21-én este nyolc óra tájt elveszik a villanyt a blokknegyedben, lezárják a vizet is, ismét petróleumszagban üldögélünk elcsöndesülve anyámmal egy székelyföldi konyhaasztal két végén, valahol messze-messze valami furcsa történelmi időben. Apám lépteit halljuk bizonytalanul csosszanni az utcakövön, Te, bujdosó székely, tekints fel az égre, énekli apám, kinézek az ablakon, kezében veszettül himbálózik a szatyor. Amikor belép az ajtón, már a csillagos nagy égre tekint fel dalban, talán tud valamit a fennvaló, amit mi még nem. Apám a kezembe nyomja a szatyrot, és miközben éktelenül szidja a románokat, mert a sötétben nem tudja kifűzni a cipőjét, én lassan az asztalra pakolom a necc tartalmát. Csinálokegyrántottátanyám.”