A kereszténység boldogít?

„A kereszténység az összetörteknek szól, tehát először össze kell törnünk: és amikor rájöttünk, hogy egyedül nem megy, végre Isten kegyelmére bízhatjuk magunkat – de nem előbb. Az elégedett kultúr-keresztényeknek, csakúgy, mint az elégedett ateistáknak először össze kell törniük: elégedetlen kultúr-keresztényekké és ateistákká kell válniuk, hogy a megváltás erőterébe kerüljenek – hogy felfogják egyáltalán, Jézus mit is kínál.

Csak ha már szembesültünk az igazi, vagyis a jézusi antropológiával, csak ha már beláttuk, hogy mind csődbe mentünk, mindössze egyesek ellen nem indult még el a csődeljárás, akkor rendelkezünk a megfelelő nézőponttal, hogy rákérdezzünk: a kereszténység boldogít-e? És a válasz igen.

Az Isten nélküli boldogság reménye felelőtlen álmodozás – ha van Isten, azért, ha nincs, azért. Viszont a reális reményvesztettség után megtudni, hogy Isten nemcsak igazságos, de kegyelmes is, és tökéletesen szerető: boldogság és szabadság. Egy gyermek boldogsága és szabadsága ez, aki tudja, hogy vigyáznak rá, és szeretik: méghozzá úgy, hogy a maga rosszaságával nem tudja elveszíteni ezt a szeretetet – vagyis úgy szeretik, miként egy gyermeket. És az örökségről, Isten országáról most még nem is szóltunk – azt talán föl se bírnánk fogni.”