Megszorítani vagy élénkíteni?

„Amerikában már egy ideje dúl a gazdasági megszorításról és az élénkítésről szóló vita. Az érveknek van egy politikai, bár nem teljesen a pártok törésvonalai mentén futó aspektusuk, illetve van egy közgazdasági szintjük is. Alan Greenspan volt jegybankelnök, némileg korrigálva korábbi nézeteit, a fiskális fegyelem mellett tör lándzsát, míg Paul Krugman Nobel-díjas közgazdász mindenáron tovább stimulálná a gazdaságot, nem törődve a költségvetési deficittel. De mint minden társadalomtudományban, ez is javarészt felekezeti kérdés. Nagy válságok csak ritkán vannak, a különféle gazdaságpolitikák felmérése nehezen végezhető el, objektivitása és eredményei pedig vitathatók. A szakma mérvadó többsége aligha fog konszenzusra jutni.

Annyiban azonban mégis érdemes eltűnődni ezen a kérdésen, hogy Európa mérvadó gazdaságai, a brit, a német és a skandináv országok rövid válságkezelés után a fiskális kiigazítás útjára léptek, míg az Egyesült Államok még most is vadul zúdítja a pénzt a gazdaságba. Az Egyesült Államok immár negyedik éve 9-10 százalékos költségvetési hiányt produkál, államadóssága mára meghaladta a teljes nemzeti összterméket. Az Egyesült Államoknak, a két mutatónak az európaitól eltérő módszertani hátterétől függetlenül, pusztán a nominális tényezők alapján az eurozóna potenciálisan veszélyeztetett államai közt lenne a helye. Nem véletlen, hogy a Standard & Poor's hitelminősítő meg is fosztotta Washingtont a legjobb AAA minősítéstől, míg - mondjuk - Finnország, Németország, Nagy-Britannia vagy Franciaország megőrizte azt (bár az utóbbinál rezeg a léc). (...)

Ami a növekedést illeti, Európa már-már stagnál, és nem kell hozzá sok, hogy recesszióba kerüljön. Washington egy éven belül be fogja húzni a költségvetési kéziféket, csak a módjáról, mértékéről és az ütemezéséről folyik a vita. Mindkét kontinensen magasan állnak az adóssághegyek. Nincs senki, aki arra számítana, hogy a mai alacsony növekedés rövid távon való gyorsulásba váltana. Az amúgy általában optimista Conference Board szakértői sem zárnak ki egy sekély amerikai recessziót jövőre. Feltételezhetően időre, akár jó pár évre van szükség ahhoz, hogy a fogyasztási és megtakarítási szokások megváltozzanak és létrejöjjenek a tartós növekedés peremfeltételei. Ilyen helyzetben a kormányzati mozgástér meglehetősen szűkös. Nem véletlenül tűnik úgy, hogy a két gazdaságpolitika sok vonatkozásban konvergál, legfeljebb fáziseltolódásban van. Ami Európát különösen veszélyeztetetté teszi, az inkább az euró befejezetlen vagy - ha kritikus szemszögből minősítjük - felelőtlen kalandja. Ez azonban inkább egy speciális politikai-intézményi kérdés, semmint a nagy válságok általános receptkönyvének egyik fejezete. Európa leginkább politikai megosztottsága miatt fenyegetettebb Amerikánál.

Van-e ebből bármi tanulnivalónk? Magyarország szerencsére vagy szerencsétlenségére az esélytelenek nyugalmával hallgathatja ezeket a vitákat. Egy devizában nyakig eladósodott ország, alacsony növekedéssel és versenyképességgel, nyitott gazdasággal és kis méretével nem nagyon választhatott mást, mint a költségvetési alkalmazkodást. Élénkíteni már 2008-ban sem volt miből, a valutaleértékelés nem növeli az exportot, mert nincs, aki a stagnáló külső piacokon a magyar árut megvegye. Az infláció felpörgetése csak a forintban kereső lakosság, a vállalatok és a kormányzat devizában jelentkező adósságszolgálatának költségeit növelné, tovább csökkentve a belső fogyasztást. Tehát nyugodtan hátradőlhetünk, és bizton várhatunk a megszorításokra és a recesszióra. A kérdés legfeljebb annyi, hogy tudjuk ezeket most úgy kivitelezni, hogy abból valamikor középtávon, 2014-15 felé fenntartható kilábalás legyen.”