„A görög helyzet – specialitása ellenére – ismét egy olyan mély szerkezeti problémára világít rá, amelynek megoldására az integráció eddigi több mint fél évszázada kevés volt. A szakirodalomban csak »demokratikus deficit«-nek nevezett jelenség jelentősen megnehezíti az EU társadalmi elfogadását. A közvetlen választópolgári felhatalmazás hiánya, a nyilvánosság kizárásával született döntések, a választópolgárok információs és tájékozottsági hiányosságai, az átláthatatlan kompromisszumok hatják át az EU intézményes mechanizmusait.
Az »elitdemokratizálódás« következtében egyre mélyebb a szakadék az európai belpolitika és a társadalom között, a közvetítő mechanizmusok nem elég hatékonyak. A választópolgárok keveset tudnak az Európai Unióról, annak munkájáról, a napirendre kerülő, mindennapi életüket érintő témákról. Ennek hiányában viszont minden, az európai identitás» kialakítására« irányuló erőfeszítés hiábavaló. Hiába az azonosulást megteremteni kívánó jelképek, a zászló, a himnusz, hiába a közös kulturális vonásokra való hivatkozás, ha az állampolgár távolinak, gyakorlatilag egy másik dimenzióban létezőnek érzi az Uniót. Meddig képes az állampolgároktól ennyire távoli döntéshozatali rendszert fenntartani a szervezet?”