Iskolarendszer a határon

„A szelektáló iskolarendszer nem kedvez a társadalmi mobilitásnak. A magyar iskolarendszer nem neoliberális, hanem neofeudális, ahol a tanulási esélyeket és a tanulási teljesítményt a családi háttér határozza meg. Egy jó iskolarendszer az otthonról hozott különbségeket csökkenti, a magyar még növeli is. A hazai iskolarendszer - azon országok között, amelyek részt vesznek a PISA-felmérésben - a legszelektívebb, sehol máshol nem válogatják ennyire gazdasági-társadalmi körülményeik szerint a diákokat.

Ebből a szelektivitás csökkentésének követelménye következne, de a köznevelési törvényjavaslat ezt a lépést csak az általános iskolák esetében célozza meg, a középiskolákban nem, ráadásul olyan módosító javaslat is született, amely egy egységes középiskolai felvételi rendszerrel a szelektálást kötelezően elő is írná. Úgy tűnik, attól a visszahúzó közhelytől, hogy a kiváló diákok képességeinek kiteljesítéséhez a tanulókat kimazsolázó elitiskolákra van szükség középfokon, a könyvtárnyi szakirodalmi bizonyíték ellenére sem sikerült megszabadulnunk, a politika pedig itt nem meri a nem ortodox megoldást felvállalni. Pedig az alap- és középfokú oktatás szelektivitásának csökkentése egyébként nem szünteti meg az elitképzést, mert annak helye a tudásalapú társadalmakban már nem a gimnázium, hanem az egyetem, annak is elsősorban a magiszter- és doktori képzési fokozata. (...)

Mindeközben nem szabadna megfeledkezni arról sem, hogy távlatilag érdemes lenne a mindenkit a középfokú végzettségig eljuttató iskolarendszert célként kitűzni. Mert bár nincs szigorú lineáris összefüggés az egyes országokban átlagosan iskolában töltött évek száma és a gazdasági eredményesség között, ökölszabályként  mégis adódik, hogy az iskolában töltött évek számát eggyel megemelve mintegy 7%-os GDP-növekedést lehetne elérni. Az iskolázottság növelése nemcsak az adott személy hozzájárulását növeli a gazdasági fejlődésben: minden két év, amelyet a későbbi édesanyák korábban iskolában töltöttek, átlagosan egy évnyi fejlődési előnyt jelent serdülőkorú gyermekeik számára - az oktatási befektetés tehát megsokszorozódik. Az nyilvánvaló, hogy kényelmesebb csak az eleve okosabbakat tanítani, de ne a kényelem maximalizálása legyen a célunk (a szerző itt kénytelen bevallani, hogy most, amikor 250 fős kurzusai vannak, némi nosztalgiával gondol az oktatói pályájának kezdetére jellemző 10-15 fős csoportjaira), főleg azért ne, mert ezzel a társadalom tudásszintje nem emelhető a kellő mértékben. Ha valóban fel akarunk zárkózni a legfejlettebb gazdaságú országok közé, akkor a »reménytelenebb esetnek« látszó fiatalokat is fejlesztenünk kell. Higgyük el, hogy nincs tehetségtelen gyermek - legfeljebb csak impotens iskolarendszer.”