Reformáció

„A reformálás utolsó mozzanata a ma ismert, modern katolikus egyház megteremtése volt, a Tridentinum eredményeként. E zsinat alkotta meg az megújított római dogmát és építette fel az új egyházszervezetet, azt, amit ma római katolikusnak ismerünk. Immár véglegesen – véglegesen? – kettévált a nyugati kereszténység útja. Hazánk pedig kettészakadt; s most nem a hatalmi rendszerre gondolok, hanem a lelkületre, mentalitásra. Az ellenreformáció/rekatolizáció és a protestantizmus küzdelme nem pusztán a templomokban, szószékeken folyt, hanem a mindennapi élet minden területén; legfőképpen azon a mezőn, amit ma »kultúrának« esetleg civilizációnak nevezünk. A kettős magyar örökség máig él, s az a nagy baj, hogy ezt egyik oldal sem tudja elfogadni, tudomásul venni, szeretettel megélni. Feszültség ez bennünk, magyarokban, a magam példájáról tudom. Kultúrfront. Nem jó, hogy így van.

Magam reformátusként elsősorban keresztyén vagyok. A hamburger-civilizáció elleni küzdelmemben mindenkit társnak érzek mégis, aki az Evangéliumot követi; sőt, mindenkit, aki őszintén hisz akár más isten(ek)ben. A globalizáció lényege ugyanis a hitnélküliség terjesztése, az Isten nélküli önhittségé. Egy bálványimádó pogányt közelebb érzek magamhoz, mint a Semmi embereit. (...)

A reformáció emléknapja nem vallási ünnep nekem. Hanem emberi. Nem imádkozom holtakhoz, sem az ember fiát a Golgotán sirató emberanyához. Nem akarok titkokat megfejteni, mert a hitben semmi titokzatos sincsen. A mi világunk törvényeit akarom megismerni, a rendet, a Teremtő szándéka szerinti lehetőséget az életre. Az életet, a miénket itt az univerzumunkban, és a magamét, a magam világában.

Nagyon nehéz. Ha mégsem érzek reménytelenséget, ha nem érzem lehetetlennek a feladatot, ha tudom, hogy az Isten szeret, azt reformáló eleinknek köszönöm.

Semper reformanda!”