A Magyarország elleni mérkőzés után döntöttek a német szövetségi kapitány sorsáról
Hosszabbítanának vele.
Már kölyökként, amikor még személyesen nem ismertem, úgy néztem rá, akár egy félistenre.
„Nekünk, akik csak filmen láttuk futballozni Puskás Öcsit és társait, az első volt az egyenlők között. A mi generációnk elalélt Bene Feri, Farkas Jancsi, Göröcs Titi, Mészöly Kálmán, Tichy Lajos vagy Varga Zoli játékától, de Flóri, az Flóri volt, a centerek centerének karizmájától még Houdini sem tudott volna szabadulni. Engem leginkább azért nyűgözött le, mert mindenki tudta, hogy elkéri a labdát a félpályánál, aztán megpróbálja kicselezni az egész védelmet – még a kapust is –, hogy a szóló végén flegmán besétáljon a kapuba. Az csak mese, hogy akkoriban négyszögletes volt a labda. Klasszis hátvédek sokasága igyekezett megállítani, itthon és külföldön egyaránt, ám ha Flóri elindult, még ezek a nagyszerű futballisták is (hányan és hányszor!) dőltek, mint a homokzsák...
A barátomnak mondhattam, de nem ez befolyásol, mert már kölyökként, amikor még személyesen nem ismertem, úgy néztem rá, akár egy félistenre. Gyerekkor... Más halandó tinédzserként még azért izgul, hogy fel tudja-e mondani a leckét a matekórán, Albert viszont tizennyolc évesen már bohócot csinált előbb a jugoszlávok, majd a nyugatnémetek híres játékosaiból: 1959-ben Belgrádban (4-2) három, Budapesten, az NSZK ellen (4-3) két gólt szerzett. Az utóbbi meccsen bemutatott szlalomja a védjegyévé vált, de korántsem azért, mert egyszeri és megismételhetetlen volt: mint tudjuk, színre vitt ilyesmit még rengetegszer.
De nem »szállt el« magától. A köztudatban úgy élt, mint egy balerina – vagy inkább (beceneve alapján) mint egy »Császár« –, ezzel szemben egyszer megemlítettem neki, micsoda nagy embernek hihette magát 1960-ban, amikor kettőt bevágott az angoloknak (2-0), mire csodálkozva rám nézett: »Viccelsz? Örültem, hogy Kotász Öcsi mellett ülhettem az öltözőben.« A futball iránti alázatára jellemző, hogy eleinte hajnali négykor kelt Őrszentmiklóson, bevonatozott Pestre, és a Madách Gimnáziumban, majd az Üllői úton eltöltött órák után, késő este csak Veresegyházig ment vasúton, onnan – miután a szárnyvonal utolsó szerelvényét már nem érte el – hazafutott. És másnap négykor kezdte az egészet elölről...”