Hadész várhat

„Jancsó nagy korszaka lett ez az évtized, amely az Oldás és kötéstől a Még kér a népig tartott; utóbbiért végre megkapta a korábban elmaradt cannes-i díjat. Szerencsés ember. A legtöbb rendezőnek egyetlen nagy korszaka sem akad, neki meg mindjárt kettő is (talán Bun~uelnek sikerült még ez). Ha meghal akkor, amikor a kilencvenes évek közepén megjárta az intenzív osztályt, a hatvanas évek »szent szörnyetegei«, Antonioni, Bergman, Fellini, Wajda mellett emlegették volna a nekrológok. A szép emlékű Respublika hetilapnál a kulturális rovatvezető már felkért erre a lehetséges feladatra.

De Jancsó Miklós fityiszt mutatott a halálnak. Hadész várhat. Új nyelvet, új közönséget keresett és talált. És két zseniális színészt: Kapát és Pepét. A történelmet bohóctréfává szelídítette. Az ellenoldali gyilkosokat közös tandemre ültette. A kultikus magyar emlékhelyek sörözőterasszá lettek a kamerája előtt. Széchenyi hídjának láncívei két újgazdag röhögtető vitájának színterévé. Lelövette magát, hogy a következő képkockákon újra elénk álljon alkotótársaival egyetemben.

Közben meglett és meg is maradt a világhírnév – idehaza is elismerések, díjak, könyvek róla. Közben filmek az olasz tévének. Közben színházi kísérletezés, megint csak botrányokkal tarkítva, a magyar ugaron, ahol az operett virul. Közben tanítványok a Harvardon, akik azóta világszerte »jancsóznak«, ha tudnak. Valaki őszikéknek aposztrofálta az ezredfordulón forgatott munkáit. Mások hipertextnek nevezik, azaz olyan összefüggő, együttes hatású daraboknak, amelyek feldúlják a filmelbeszélés hatvanas évekbeli modernista stílusát, és szamárfület mutatnak a nyolcvanas évek győztes, közhelyes újhollywoodi dramaturgiájának.”