„Nem állítható, hogy a magyar kormányok munkaügyi programjai hatékonyak lettek volna az 1990-2010-es időszakban. Hiába emésztett fel százmilliárdokat a munkaügyi rendszer, hatása kimutathatatlan. Az elfolyó százmilliárdok nem hoztak létre új, értéktermelő munkahelyeket. Amint egy 25 éves szociológus-hallgató diplomamunkájában találóan megfogalmazta: »Amikor hatalmas költséggel visszavezetünk valakit a munka világába, nem tudjuk kit, honnan szorít ki ugyanakkor.« Talán felismerhető ez a trivialitás érettebb fejjel is. Az aktív, értéktermelő munkahelyek száma ugyanis nem a létrehozás költségeit, vagy az induló bérköltséget átmenetileg csökkentő egyszeri támogatásokon, jövedelem-kiegészítéseken múlik.
Hanem azon, akad-e munkaadó, aki befektetésétől pozitív hozamot-, és munkavállaló, aki munkaereje piacra bocsátásától megélhetést, megfelelő életminőséget vár. Tartós célokat követnek mind a ketten: felhalmozott és élő munkájukkal, tudásukkal termelniük kell valamit, amire, a termelési költségeknél magasabb áron, folyamatosan vevő is akad. Az átmeneti segítség hatása - a többi adófizető, vagy a köztartozások terhére történő átmeneti átcsoportosítás, vagy fölös, eladhatatlan javak állami megrendelése – elenyészik hamar.
A piramisok építése bizonyára segített abban, hogy kevesebb fellah nézze tétlenül a Nílus áradását és apadását. Építsünk piramisokat. Ám Egyiptom jólétéhez a kirendelt közmunkások tízezrei csak mára, évezredek múltán járultak hozzá valamelyest. Jönnek a turisták, van mit mutogatnia az idegenvezetőknek, van kivel tölteni a szállodákat. Egyiptom felvirágzása még várat magára.”