A tegnap estém margójára

„Az indulásnál pacsi a Holland Nagykövettel, megnyitó, bringaemelés, mint mindig, és rohanás át a Hősökre, ahol a randi volt a Fischerrel. Az asszisztense és a BFZ igazgatója már előre szólt, hogy semmi extrázás, és semmi impró, mert a mester nagyon, NAGYON nehéz eset, és nem nagyon bírja, ha egy kis mitugrász beleszervez a programjába. Ezt odaérve még nagyon izgulva élőben is megerősítették. Gondoltam, ez egy remek lehetőség arra, hogy ezt kipróbáljam, és megpróbáltam befűzni, hogy miután miattuk nem vittünk oda hangosítást, ezert basszanak már nekünk egy hatalmas tust az emelés alatt. Furcsamód (a közvetlen munkatársai ámulatára) tökre belement, és elkezdett a zenészekkel dumálgatni). Elkezdődött a beállás, és mondanom sem kell kurva jól szólt. Élőben egy teljes zenekar iszonyatosan üt a Hősök terén a Szépművészeti Múzeum lépcsőjén felsorakozva. Viszont a kihelyezett hangfalakból csak én szóltam, amikor épp a mikrofonba pofáztam…

Innen érdemes olvasni: Aztán az emelés. Visszaszámolás, vicceskedés, izgulás, elérés a 3-2-1-hez, emelés. És egyszer csak odabasz a zenekar egy hatalmas tussal, fanfárostul, üst dobostól, kurvaannyástól, KIHANGOSITVA. Engem úgy hátba vágott, hogy azt hittem, hogy derékba török. Sok ilyet csináltam mar, 2004-ota 1 kivételével mindet, és nyilván mindegyikben van valami különleges, de mondom, azért eléggé egy kaptafa, kivéve ezt. Ez tényleg annyira katartikusra sikerült, hogy megkönnyeztem… a sötét miatt és a rengeteg villogó miatt is a Hősök tere egy végeláthatatlan kerékerdőbe borult, olyan, mintha folyékony alumíniummal öntöttek volna le, és millió kis csillogó baszt szórtak volna bele. Tényleg földöntúli látvány, és érzés volt, és most leszarom a kerékpáros kultúrát, a piros lámpákat, a várost, meg mindent, ezt csak arról az egy pillanatról írtam…”