Szolgálunk és függünk – az egyházi törvény buktatói

„Valóban durva, hogy 229 egyházat jegyeztek Magyarországon, ami azt jelenti, hogy (tízmillió osztva 229-cel) körül-belül 44 ezer emberre jutott volna egy felekezet. Ennyi aktív tagért még a történelmi egyházak is összetehetnék a kezüket. És ha már itt tartunk: felvetette-e bárki is azt a kérdést, hogy a rengeteg kis egyház létrejötte vajon nem jelenti-e egyúttal az állami szabályozás és a történelmi egyházak kudarcát is? Mindamellett, hogy a 229 bejegyzett egyház bizonyos része valóban egyszerű pénzszerzés céljából alakult, ki tudja pontosan megmondani hogy mire fordították azt  a pénzt?

A szabályozás újragondolása nélkül meg fogja-e tudni állapítani a mindenkori magyar országgyűlés a nyilvántartáshoz bekért fél erdőnyi papírhalomból, hogy a bejegyzés után folyósított összeget az újdonsült egyház valóban arra költi-e, amire kapta? Kiszűrhető-e az emberi rosszindulat és nyereség-hajhászás újabb és újabb törvényekkel? És nem utolsó sorban: megszüntethetőek-e ezek a kis egyházak és szekták az új egyházügyi törvénnyel? Mostantól mindenki belátja majd, hogy az egyszerűség kedvéért katolikusnak, reformátusnak vagy hitgyülisnek kell lennie, ha üdvözülni akar?

Az, hogy egy párt vagy egy önkormányzat a muszlimokkal vagy a katolikusokkal lép szövetségre, az ő döntése és politikai felelőssége. De ha törvénybe iktatja, hogy a mindenkori pártok mindenkor kizárólag ezt a tizennégy egyházat, illetve a parlament által megszavazott további felekezeteket finanszírozhatják, azzal semmi mást nem ér el, mint hogy a hivatalosan elfogadott egyházakat még inkább függő helyzetbe hozza és nem utolsó sorban fokozódó közutálat tárgyává teszi azzal, hogy saját hatáskörébe von olyan kérdéseket, amelyekben egyébként – az állam és az egyház szétválasztásának, illetve a törvény előtti egyenlőség elve alapján – nem hivatott dönteni.”