Falra hányt borsó: szólásszabadság

„– A kulturális élet a nagymértékű pénzügyi elvonásoktól hangos. Ön szerint ez nem káros?

– Tudomásul kell venni, hogy nincs pénz. Ahová csak nézünk, baj van, szegény az ország, nyakkendőt is az utolsó pillanatokban vásárol az ember. A lelemény, a „jó vitézi resolutio” – ahogy Zrínyi Miklós írta – attól még működhet.

– Mi a helyzet a köztéri szoborállításokkal? Az elmúlt évek válságai milyen hatással voltak erre a képzőművészeti területre?

– Van egy nagy baj. A köztéri szobor felállítása olcsóbb, mint a lakásépítés, de azért még mindig elég drága. Az önkormányzatok azt mondják, nincs rá pénzük, de ez egyszerű kifogás. Sajnos kevesebb köztéri alkotást állítanak manapság.

– A szobrászművészet általános helyzetét hogyan látja?

– Leegyszerűsítve: az elmúlt évtizedekben az absztraktnak nagyjából leáldozott, mert elfogytak a sznobok hadai. Hogy azonban mi lesz maradandó, nem tudom. Fontos, hogy egy képzőművészeti alkotás megítélése körülbelül kétszáz évet várjon, ugyanis akkor lesz mérvadó a róla alkotott vélemény. Bizakodni, reménykedni lehet a pozitív megítélésben, de az mégiscsak a jövő dolga. Emellett a semmi kultuszának is leáldozott: a képzőművészet odáig jutott a 20. században, hogy a tárgyat létrehozó ember szellemes indoklással nem csinál semmit. Még csak meghökkentőnek sem mondható ma már az ilyesmi. Az utánpótlás, a fiatalabb generáció köreiben pedig akadnak ígéretes tehetségek. A figurális szobrászathoz visszatérés problémája pedig az, hogy ami az utóbbi három-négyszáz évben született – az állat-ember-növény tematikájú szobrok –, az elavult, ennél többet tudhat a szobrászat. Ahogyan a gótikában is többet tudott, nehéz az épületszerkezet és a szobrok határvonalát meghúzni. A fényképezés »elvitte« a terület nagy részét, maradt az, ami nem fényképezhető, ezt kell valamiképp megtalálni.”