Célpont: az elnök

„Ahogy nem tisztem megvédeni Bajor Imrét, Tóth Verát, Mónikát, Dukai Reginát, Gesztesi Károlyt, Claudiát, azt sem gondolom, hogy meg kellene védenem a Magyar Köztársaság elnökét, Schmitt Pált. Egy éve tölti be hivatalát, s a magyar sajtó magát médiaelitnek nevező része úgy ront Schmitt Pálra, ahogy annak idején Antall Józsefre. Ma már az első szabadon választott miniszterelnök sokkal enyhébb elbánásban részesül baloldalról, mint a mostani radikális jobboldalról. Mindez azért érdekes, mert a liberálisok vélekedése – finoman szólva – változékony, nem tudnak veszíteni, számukra csak akkor teljesedik ki a demokrácia, ha ők vannak hatalmon, vagy legalább a hatalom közelében.

Az évforduló kapcsán a Népszava, a Hírszerző és hűséges támogatóik a sebzett oroszlán hevességével támadják az elnököt. Némelyikük elismeri, hogy liberálisként őszintén szerette és tisztelte Árpi bácsit, a teljes médiafelületet birtokolva mindent megtettek népszerűsítéséért, magam annak idején, még a rendszerváltozás előtt, úgy vélekedtem, hogy Václav Havel sokkal jobb író, mint Göncz Árpád. De a köztársaság elnökeként nem támadtam, csupán titkárával, szóvivőjével tartottam a sajtómunkási kapcsolatot. Most meg azt olvasom: »Történelmi pech, hogy pont akkor, amikor tényleg egy határozott ellensúly kellene az egyéb fékek nélkül működő kétharmados erővel szemben, pont most sikerült egy készséges szolgálóra lelni, aki különösebb megfontolás, szakmai vagy emberi felelősség nélkül ír alá bármit. Hogyne, hiszen Schmitt Pál csak egy következmény, aki önállóan nem is létezik – politikai értelemben. Kire, mire hivatkozva állhatna ellen? Pont azért van ott, mert sem képessége, sem módja nincs ellenállni.« Tévedés ne essék, a történelmi pech nem az országé, hanem a liberális újságíróké, akik hajlamosak azt hinni, hogy csak az az ország működik jól, amit ők (is) működtetnek. Most nem írnám le, miként működtette a liberális média „ama” nyolc évig a közvélekedést, de azért egyet s mást gondolhatok. Ahogy mások is.”